Fejezet 6- Kezdődjék az előadás! III. felvonás: A banda újra összeáll?
Kezdődjék az előadás! II. Felvonás: A banda újra összeáll?
Ayu
A hetek gyorsan teltek és én vagy órán bosszankodtam, Deborah miatt, vagy éppen próbáltam az előadásra. Már csak alig fél hónap volt hátra a premierig. Elvileg egy hónapunk lett volna felkészülni, csak mivel a drága rendező úgy gondolta, hogy nagyon jól haladunk előrébb hozta az időpontot. Aki jó tanuló volt a szereplők közt azok már csak néha mentek be órára a legtöbb időt a próbán töltötték. Köztük voltam én is és Hikaru is. Ő a helyettesem, hogy ha valami történne velem, akkor ő ugrik be helyettem. Persze azért ügyel arra, hogy szándékosan ne sikerüljön távol maradnom a darabtól. Idő közben Deborahnak hála a barátaim ellenem fordultak, csak Lys, Armin, Nathaniel és Rosa maradtak mellettem, na meg Hikaru, akit olyan szinten nem érdekelt, Deborah, hogy amikor megpróbált a közelébe férkőzni elküldte melegebb éghajlatra. Idő közben csatlakozott hozzánk még Kentin is, aki úgy megváltozott, hogy eleinte meg sem ismertem. Mentségemre szóljon egyáltalán nem így nézett ki, amikor elment. Fáradtan lépkedtem a folyósón és gondolatban már otthon jártam és egy kád meleg vízben asztattam magam. De természetesen a sors közbeszólt Castiel formájában. Tényleg amióta elhordtam mindennek a folyosó végén az óta csak néhányszor beszéltem vele. De őszintén szólva direkt kerültem. Fájt nekem, hogy ezt tette velem. Fájt, hogy előre tudtam, hogy mit fog vele tenni az a bányarém. Fájt, hogy nem tudtam semmit sem tenni.
- Ugye abba hagyod a bujkálást? – kérdezte mérges ábrázattal.
- Nem direkt csináltam. Nem láttalak még ma… - vontam vállat nemtörődöm módon.
- Mert tegnap direkt kerültél? – kérdezte.
- Persze. Tiszteletben tartottam a kérésed miszerint hagyjalak békén. – válaszoltam, neki. – És ha most megbocsájtasz, ha nem nekem mennem kell, mert egy hulla vagyok. Ma vagy ötször elpróbáltuk a darabot és csak kétszer volt szünet és már mindennél jobban vágyom egy forró fürdőre, szóval Sayonara! (Viszlát!) – mondtam és meg sem várva a válaszát kikerültem és elindultam hazafelé. Azonban valaki odafent úgy gondolta, hogy én ma elég soká jutok haza, ugyan is alig tettem pár lépést csörgött a telefonom. Ahogy felismertem a csengő hangot hirtelen lefagytam. Remegő kezekkel vettem elő a telefont, hogy tényleg az a név áll-e a kijelzőn, amit sejtettem. És igen. Nem tévedtem valóban az a név volt. Nem tudtam, hogy felvegyem-e. Féltem. Féltem, hogy haragszik rám, amiért ennyi időn keresztül felé se bagóztam. Végül aztán megembereltem magam és felvettem a telefont.
- Nah, végre azt hittem sose veszed fel a telefont! – szólt bele egy vidám hang a telefonba.
- Ryuu? – kérdeztem hihetetlenkedve. Bár tényleg az ő hangja volt valahogy nem akartam elhinni.
- Ki más? – nevetet bele a telefonba mire nekem legördült egy könnycsepp az arcomon, és elmosolyodtam. – Elég rég beszéltünk. – szólalt meg újra mire élesen beszívtam a levegőt és próbáltam felkészülni a legrosszabbra. – Nyugi nem akarlak számon kérni. Megértelek. Szóval ne vágj ilyen búval bélelt pofát, mert az a kertén a hátad mögött nagyon furcsán méreget. – mondta nyugodt hangon, mire hirtelen hátra fordultam és szembe találtam magam Castiel szintén meglepett arcával. Az orrunk szinte összeért és én elvesztem azokban a szürke szemekben. A valóságba Ryuu hangja rángatott vissza. – Sajnálom, hogy meg kell törnöm az idilli pillanatot, de beszélnünk kell sürgősen. És személyesen. – tette hozzá és még mielőtt bármit mondhattam volna újra megszólalt. – Fordulj hátra angyalkám! – mondta és én hátra fordultam, mire a bejárati ajtóban megláttam őt. Gondolkodás nélkül hagytam ott Castielt és futottam ki. Amint kiértem az udvarra rögtön hozzá szaladtam és a nyakába ugrottam. Ő nevetve emelt fel és forgatott meg a levegőben. Amikor letett szorosan átöleltem a derekát és szinte majdnem sírtam örömömben. Ő csak mosolyogva simogatta a fejem az egyik kezével, míg a másikkal átölelt. Hirtelen egy halk köhögést hallottam a hátam mögül. Egy nagyon ismerős és nagyon rég hallott köhögést. Elkerekedett szemekkel fordultam hátra és megláttam a két hiányzó tagot. És nem bírtam tovább. A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el folyni, de én nem bántam. A kezemet a szám elé szorítottam és könnyes szemekkel néztem a másik két tagra, majd végül őket is megöleltem.
- Így már mindjárt más! – jelentette be a szürke hajú mire belőlem kitört a nevetés.
- Istenem el sem hiszem, hogy itt vagytok! – mondtam miközben végig néztem rajtuk. Semmit sem változtak. Shin szürke haja, mint mindig most is enyhén kócosan állt, és mintha egy kicsit hosszabb is lett volna. Sötét szemei még mindig csillogtak, mint akkor, amikor éppen olyanokkal volt, akiket szeret. Ryuu rozsda barna haja össze visszaállt sötétbarna szemi pajkosan csillogtak szája fülig ért, mint egy gyereknek, mint aki most kapta meg a karácsonyi ajándékát. Reiji vörös haja még mindig ugyan olyan volt és a kék szemei is még mindig olyan elbűvölők voltak.
Miután kiölelgettem magam komolyan fordultam a három fiú felé.
- Beszélnünk kell Ange. – szólalt meg Reiji. Hármójuk közül mindig ő volt a komolyabb és az érettebb is.
- Egy valamit jól jegyezzetek meg mindhárman. – kezdtem komolyan. – Ha egész véletlenül erre keverednétek ne Ange-nek szólítsatok. Itt Ayumiként ismernek. Az egyedüli, aki tudja, hogy kivagyok valójában Hikarun kívül csak Deborah. – mondtam, miközben az egyik kezemmel a fejemet fogtam, a másikat pedig a csípőmön pihentettem.
- Deborah? – kérdezték döbbenten.
- Igen. – bólintottam. – Ismét megjelent és ismét tönkre tette az életem. – néztem fel az égre és az egyik szemem-eltakartam. Talán azért csináltam, hogy ne lássák a fájdalmas arcomat. Utáltam, ha sajnáltak.
- Mond csak ki volt az a vörös fejű fiú a folyósón veled? – kérdezte Ryuu. Hirtelen élesen szívtam be a levegőt és egy pillanatra minden fájdalom kiült az arcomra.
- A barátom. – szólaltam meg halkan. – Jobban mondva az ex barátom hála annak a ribinek! – mondtam érzelemmentes hangon miközben a kezem ökölbe szorult.
- Értem. – bólogattak. – Tudom, hogy nem alkalmas, de nem csak azért jöttünk ide, mert már elviselhetetlenül hiányoztál, hanem azért is, mert van egy fontos kérdésünk… Nem is igazából egy kérésünk! – folytatta Shin.
- És mi lenne az? – kérdeztem nagyot nyelve.
- A Butterfly Rock újra összeáll és szeretnénk, ha újra te lennél az énekes. – hajolt meg előttem a fiú mire én kerek szemekkel néztem rájuk. Nem tudtam mit is mondhatnék. Egy részem már rögtön igent mondott volna, azonban a másik felem még nem állt készen.
- Fiúk. Sajnálom, de nem állok még készen rá. A sztár énem Black Angel egyből rámondta volna, hogy igen, azonban Ayumi… - kerestem a szavakat. Végül egy nagy sóhajtással adtam a fiúk tudtára, hogy miért is mondtam nemet. - … Azonban Ayumi még nem áll készen. Sajnálom, kérlek, ne haragudjatok! – hajoltam meg előttük szorosan összezárt szemekkel. Hirtelen egy hatalmas tenyeret éreztem a fejemen, mai elkezdte összeborzolni a hajam. Reménykedve néztem fel és egy vigyorgó Ryuuval találtam magam szemben.
- Semmi baj Ayu-chan! – mondta mosolyogva. – De nem adjuk fel ilyen könnyen!
Egy órával később
- Jaj Hikaru nem tudom, mit tegyek! – fejeltem a párnámba. Barátnőm az ágyam végében ült és figyelmesen hallgatta amint elmeséltem neki a fiúk kérését.
- Én nem dönthetek helyetted. – sóhajtotta. – Mindig is tudtam, hogy nem százasok, de legalább szeretni való hülyék. Nézd, addig nem adják fel, amíg igent nem mondasz. Olyan vagy nekik mintha a húguk lennél, mást nem fogadnának el a helyedre. Lásd be a Butterfly Rock négy tagból áll, aminek a tagjai Shin, Reiji, Ryuu és te. Ezen semmi sem változtathat még te sem.
- Igazad van. De azok után, ami akkor történt nem tudom, hogy képes lennék-e ismét tiszta szívből énekelni. A próbák mások ott szimplán csak színészkedni kell. Ott senki sem tudja, hogy kivagyok. Azért találtuk ki még anno a fiúkkal, a Hannah Montana helyzetet. Így született meg Black Angel akinek a zenén és a közönségen kívül semmi sem létezett csak a családja.
- Figyelj. Black Angel csak egy név, amit akkor használtál, amikor sztár voltál. De valójában akkor is te voltál és senki más. – bökött meg a fehér hajú. – Egyébként, ha újra sztár lennél, akkor együtt is tudnánk dolgozni. Shining- san szerint egy közös produkció remek ötlet lenne.
- Na, ná. De csak azért menne bele az a dilis vén kecske, mert így nagy hasznot húzna belőle. – morogtam.
- Ugyan nézd a jó oldalát! – mosolygott rám.
- Milyen jó oldalát? – kérdeztem meglepetten és felültem az ágyamon.
- Ha újra sztár leszel, akkor visszakapod azt, amit elvesztettél, ami egy előadó számára a legfontosabb.
- Miről beszélsz? – kérdeztem.
- A zene iránti szeretetről.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/* Hikaru szemszöge */*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Gyorsan telt az idő. Kezdtem magam én is kiismerni ezen, a számomra nem túl hétköznapi helyen. A próbáknak hála egyre kevesebb órára kellett bejárnom, így pedig több időt tölthettem a próbák közbeni pofák vágására, ezzel is megzavarva Ayumi koncentrációját. Apropó, próbák, darab, meg ugye a fellépés. Engem neveztek ki Júliának arra az esetre, ha netalántán Ayumival történne valami. Nekem is tudnom kellett a szöveget, bár a beugró ember kevesebb figyelmet kapott, mint a főszereplő. Így is több esélyem volt megröhögtetni az embereket a színpadon. Nem tudtam azonban nem észrevenni, hogy ez alatt a pár hét alatt mennyire elszigetelődtek Ayumitól az emberek. Deborah nyálasabb volt az emberekkel, mint én, mikor elhaladok egy pékség előtt. Épp egy ilyen bekebelezés áldozata lettem,miközben a szekrényembe ragasztgattam a plakátokat. Valahogy így hangzott a dolog:- Nano… - sóhajtottam boldogan, miután elégedetten végignéztem a kitapétázott barlangomon.
- Hali Hikaru! – köszöntött nyájasan Debrah. Válaszképp egy szekrényajtó csapódást kapott. Ő nem láthatja Nanot. – Rossz kedved van? – folytatta ugyanolyan hangsúllyal.
- Szeretnél valamit? – dobtam át a vállamon hosszú, fehér hajamat, ezzel is jelezve neki, nincs kedvem beszélgetni.
- Nem beszélgethetek egy barátnőmmel minden ok nélkül?
- Nem vagyunk barátok – válaszoltam zavartalanul.
- De arra gondoltam lehetnénk… - vette elő újra azt az átkozott hangnemet.
- Semmi kedvem egy olyan emberrel jó pofizni, aki csillagmintás matrica tetkókat ragasztgat a vállára – mosolyogtam a hangulathoz mérten, majd otthagytam. A továbbiakban nem kereste a társaságom, ami szerény személyem szerint helyes döntés volt. Egy szokásosnál is hosszabb, kimerítőbb próba után a kanapén feküdtem, és az élet nagy rejtelmein gondolkodtam (ami nagyjából azt takarja magába, miért esik a vajas kenyér egyfolytában a vajas részével a föld felé) mikor megcsörrent a telefonom. Ayumi kérte, hogy menjek hozzá, mert szeretne velem élőben beszélni. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágy végében.- És én még azt hittem, te is a vajas kenyér problémán gondolkozol – mondtam belemerülve a világproblémáiba.
- Tessék?
- Semmi, semmi… - ültem fel ugyanolyan lendülettel.