Fejezet 6.

2014.06.12 17:38

Fejezet 6.

Castiel

Megint egy unalmas nap a suliba, bár ha bele gondolok, ma valahogy jó érzésem van a sulival kapcsolatban. Lehet, azért mert megjelent álmaim csaja. Hm. Kíváncsi vagyok, vajon milyen lehet. Nem kell félre érteni, nem gondoltam semmi rosszra. Ráér az később is. Miután elvégeztem a reggeli teendőimet elindultam az iskolába. Lysandre már a kapuban várt, így ismét vele az oldalamon mentem az iskolába.

-         Miatta mész ma be, igaz? – nézett rám út közben. Bazd meg! Ez a vesémbe lát vagy mi? – Nem, vagyok gondolatolvasó csak logikusan következtetek. – még hogy nem gondolatolvasó.

-         Haver állj már le! Még a végén azt hiszem, hogy a fejembe látsz.

-         Rendben. – Lysandre és a bőbeszédűsége. Asszem egyszer falnak megyek miatta. Közben megérkeztünk a suliba is. Mivel volt még időnk a becsöngetésig így kimentem az udvarra egy kicsit levegőzni, mert már kellet a csend, hogy átgondoljam a dolgokat.

Nagy meglepetésemre már valaki megelőzött. Az új lány ült a padon behunyt szemekkel, és hátra döntött fejjel. Látszólag teljesen kizárta a környezetét, mert még a becsöngőre se reagált. És mivel én rosszmájú vagyok, így nem hazudtolhatom meg magam. Elvégre, hogy nézne már ki, hogy ha most nem lennék hű önmagamhoz? Már épp készültem volna beszólni, neki de ő megelőzött.

-         Eltakarod a napot! – morogta behunyt szemmel. Wtf? Ez az én szövegem.

-         Az új kislányoknak nem az órán kellene lenniük? – kérdeztem vigyorogva. A reakció nem maradt el, ugyan is kicsit összerezzent, aztán kinyitotta a szemét és megcsodálhattam közelebbről azokat a tengerkék szemeket.

-         Kéne, mint ahogy neked is, de mint látod, nincs hozzá túl sok kedvem. – hm, tetszik, ez a nem törődöm stílus.

-         Mindkettőtöknek bent kellene már rég lennie az osztályteremben! – szólalt meg egy harmadik hang, ami ismerős volt. Jé, ez a D. Ö. K elnök – Castiel ne rontsd el már a második napon az új lányt. – kezdet el megfedni Nathaniel.

-         Nem kellek én hozzá, magától is megy neki.  – rántottam meg a vállam.

-         Még itt vagyok - szólal meg fáradtan a fekete.

-         Pedig nem itt kéne lenned! – folytatta a szőke. Ez nem tud mást mondani.

-         Nyugalom elnök mindjárt megyünk nem igaz Haru?- fordultam felé.

-         Úgy emlékszem nem engedtem meg, hogy becéz. – néztem rám komolyan.

-         Ugyan már cicám! – karoltam át a vállát miközben letelepedtem mellé.

-         Tudod ki a cicád! A jó édes anyád az! – morgott és keresztbe fonta a karjait a melle alatt.

-         Ne most flörtöljetek, hanem majd szünetben! – okoskodott a szőke.

-         Nyugalom! – próbálkoztam.

-         Nem nyugodok meg! – idegeskedett tovább. Na, én itt untam meg.

-         Hűtsd le magad vagy felakasztalak az első fára, ami útba esik! – ej ha tud valamit a csajszi, mert láss csodát az elnök elhallgatott.

-         Ej ha! Vigyázz, mert megtetszettél kislány! – vigyorogtam szélesen.

-         Rendben Rómeó, de most már irány az óra majd ott folytathatod a bájolgást. – állt fel és indult meg a bejárat felé. Imádom ezt a csajt.

Egész nap együtt lógtunk és kiderült, hogy ő is szereti a rockot és a Linkin Parkot. Ebédszünetben épp elmélyülten magyarázott Castnak amikor hirtelen valaki hátulról elkapta és felemelte. Szegény a hirtelen jött támadástól, ijedtében sikkantott egyet. A háta mögé néztem és láttam, hogy Alexy a titokzatos támadó. Nem sokkal később megjelent Armin is.

-         Tegyél le, de most te alpári nyomorék, különben intézkedem, hogy csak kereszt apa lehess Suz jóvoltából! –próbált szabadulni miközben fenyegette azt az észlényt.  –Armin! – Nézett könyörögve a feketére.

-         Ereszd el Alexy mert a végén még tényleg kasztrálni fog. – sóhajtott egyet a feketeség. Ez már bezzeg hatott.

-         Még is mi a francért kellet ezt? – kérte számon. Olyan aranyos!

-         Amiért tegnap olyan gyorsan kidobtál minket. – vágott durcás képet a kékség. Felhúztam a szemöldököm, és ahogy láttam ő is így tett. Ez most komolyan azt hiszi, hogy ez hat rá? Ez a lány előbb hagyná megdögölni egy sivatagban, mint hogy meghatódjon.

-         Aha, és csak nem képzelitek, hogy két ilyen nyomorékkal mutatkozom majd? – kérdezte cinikusan. Na, itt szakadt el az a bizonyos cérna. A térdemre támaszkodva röhögtem.

-         Nem is tudtam, hogy van egy húgotok. – szólaltam meg nagy nehezen.

-         Igazából ő a cousinunk. – válaszolt a feketeség.

Na, enyhén szólva meglepődtem, nem, de ez nem tartott sokáig.

-         És az hogy lehet, hogy nektek ilyen normális és csinos rokonotok van? – karoltam át a derekam.

-         Hátrébb az agarakkal Rómeó. - Tolta vissza a lejjebb tévedt kezemet.

A nap további részében alig tudtam vele beszélni, ugyan is az a két barom minden szünetbe rángatták valakihez, hogy bemutassák neki Jobban mondva, csak Alexy, mert Armin a PS -ét nyomta végig.

-         Kész nem bírom! Ez még nekem is sok volt mára – terült el a mellettem lévő padon. Erre muszáj volt nevetnem.

-         Nem nevet! Együtt érezz! – adta ki az utasítást. Ezen csak még jobban röhögtem.

-         Nem tudok. Nem az én rokonaim. – erre csak valamit morgott utána összefonta a karjait és párnaként használva ismét rábukott az asztalra. Nagyon bírom ezt a csajt. A nap további része unalmasan telt, de a matek óra érdekez volt.

-         Kuro Kisasszony! Kérem, jöjjön ki a táblához és oldja meg a feladatott. – szólította fel Harut a tanár. Ő pedig lassan felemelte a fejét álmosan körbe pillantott, majd amikor meggyőződött róla, hogy róla van szó szép lassan felállt és kibattyogott a táblához. Láttam, hogy Amber és a csicskásai elkezdenek kuncogni a lányon, de látszólag nem érdekelte. A tanár lediktálta a feladatott és kíváncsian nézte, ahogy a lány szép lassan neki fog.

log₃⁹=?

Ez mi a halál? Ezt kéne megoldania? Oké… Látszólag nagyon elgondolkozott, mert nem is figyelt a tanárra, aki neki dumált.

-         Kisasszony, ha nem tudja, akkor üljön le a helyére és… - de nem bírta végig mondani, mert félbe szakították.

-         Maradjon már csendben! – üvöltött rá Haru. – Nem látja, hogy maga miatt neki se tudok fogni, mert állandóan pofázik?! – oké. Ez kellet a tanárnak, mert rögtön befogta és hozzá tudott fogni a feladatnak.

(3) ^x= 9

(3) ^x = 3 ²

↓* Az exponenciális egyenlet szigorú monotonitása miatt a hatvány alapokat elhagyjuk.

x=2

-         Tessék. Az eredmény kettő. – dobta oda a krétát a tanárnak és leült a helyére.

-         Nem is tudtam, hogy ekkora stréber, vagy. Az osztályból szerintem csak te tudtad megoldani. – súgtam oda neki, amikor lehuppant a mellettem lévő padba.

-         Nem vagyok stréber, csak ezt már tanultam az előző sulimban és eléggé jól ment. – válaszolt durcásan. Jót mulattam rajta.  – Ah, mikor csöngetnek már ki? – kezdett el szenvedni.

-         Kitartás ez az utolsó óra. - biztattam. – Mit csinálsz suli után?

-         Reményeim szerint haza megyek és kiheverem a mai napot. – csúszott lejjebb a széken. – Miért kérdezed? – fordult felém.

-         Evans! Kuro! Ne most beszélgessenek, bírják ki óra végéig.

-         Hai! – mondtuk kórusban unott hangon.

-         Nagyon sietsz haza? – dobtam a padjára az üzenetem.

-         Annyira nem. De tudod, van otthon egy kutyám, aki vár. – válaszolt.

-         Van kutyád? Milyen fajta? Egyébként csak felvinnélek a suli tetejére, hogy mutassak valami különlegeset. – írtam neki. Láttam, hogy elmosolyodik, amikor elolvassa.

-         Igen van. Egy fehér Golden Retriver. És különlegesség? Hm. Végül is miért is ne? Rendben benne vagyok. – dobta vissza az üzenetet.

-         Utána lenne kedved egy közös kutya sétáltatáshoz? – dobtam vissza ismételten az üzenetet. Most rajta volt a meglepődés sora.

-         Van kutyád? *-* és milyen fajta? Amúgy jó ötlet a közös kutya sétáltatás :D – Nah, Haru és a fangirlség.

-         Akkor suli után találkozzunk a parkban. (Már ha tudod, hogy hol van >:D ) – írtam vissza.

-         Képzeld, tudom. :D Tudod, van két idióta, de a maguk módján szerethető unokatesóm.

-         Szerethető mi? Azért szidod őket, mint a bokrot? >:D

-         Lehet, hogy egy külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy utálom őket, de az igazság az, hogy szeretem őket, de néha az agyamra mennek. Főleg Alexy.

Mielőtt válaszolhattam volna kicsöngettek.

-         Akkor kövess, mutatok neked egy klassz dolgot. – vigyorogtam rá. Nem minden nap viszek fel valakit a titkos helyemre.

-         Rendben. – Fordult felém és szembe találkozott a mosolyommal. – Mit vigyorogsz? Behugyoztál? – egyre jobban bírom ezt a csajt.

-         Tudod általában a cukros bácsik is így vigyorognak, a gyerekekre mielőtt magukkal vinnék. – vigyorogtam és megfogtam a fenekét.

-         Hé, hátrébb az agarakkal angyalom! – váltott át csábítóba a hangja. Tudod, a cukros bácsikat egyszer elkapják és sittre vágják. Kár lenne érted drága! – hajolt hozzám közel és a szemembe nézet. Ééésss it fagyot le a windows. Csak néztem azokat a gyönyörű szemeket, amik foglyul ejtették az én szemeimet. – Nah, mit akartál mutatni? – mosolygott rám. Gyorsan megráztam a fejem és elkezdtem magam után húzni.

-         Erre gyere! – nyitottam ki a tető ajtót. Ő ámuldozva figyelte a városképet.

-         Elképesztő – csak úgy csillogott a szeme. Már a látványért megérte felhozni. Még egy kicsit maradtunk és beszélgettünk, így jobban megismertük egymást. Amikor már pont az iskola kapun lépnénk ki, azt veszem észre, hogy Haru nincs mellettem. Hirtelen szitkozódást hallok a hátam mögül. Meglepetten pillantok, hátra ahol azt látom, hogy Miharu a földön ül és valószínűleg fellökte valaki, mert a hátsó fertályát simogatta, miközben a támadóját szidta.

-         Az isten szerelmére! Nem igaz, hogy itt senki sem képes itt figyelni! – Hirtelen elhallgatott, amikor felnézet. Egy ideig meglepetten bámulta a támadóját, majd végül csak megszólalt – Te?