Fejezet 21.

2014.06.12 18:21

Fejezet 21.

Haru

Már lassan egy hónapja, hogy Castiel újra mellettem van. A támadást már nagyjából kihevertem hála annak, hogy a barátaim mindenben segítettek és persze, hogy az én vörim mindig mellettem volt. A napok így gyorsan teltek és lassan eljött a téli szünet és lassan itt a karácsony. Szeretem a karácsonyt. Ilyenkor mindenki szaladgál, mint pók a falon, mert az utolsó pillanatra hagyták az ajándékvásárlást. Mondjuk én is ebbe a kategóriába tartozom, valamennyire mert még egy valakinek nem vettem meg az ajándékát. De nem szándékosan. Egyszerűen nem találtam semmi olyat eddig aminek Castiel örülhetne. Most is épp ezért megyek be a városba. Mivel még nincs hó ezért nincs olyan hideg, de azért nem árt jól felöltözni. Ezért a fekete szoknya alá felvettem egy harisnyát, a kék felsőhöz a kedvenc kabátom és egy kék sálat. A hajamat felkötöttem és már indultam is. Amint az utcákat róttam nézegettem a sok embert, meg a sok bazárt. Néha oda mentem egy-egy bazárhoz és megnézegettem a sok apró bazárt. Épp az egyik ilyen standnál voltam, amikor megakadt a szemem egy hó gömbön. Óvatosan a kezembe vettem, és megcsodáltam. Nagyon szimpatikus volt, de sajna, nem volt nálam annyi, hogy megvegyem. A pénz kellett Castiel ajándékára. Hirtelen ölelő karok vettek körül és valaki magához húzott. Meglepetten néztem fel és a tekintetem egy szürke szempárral találkozott.

-         Szia, édes! Mit csinálsz? – kérdezte miközben egy puszit nyomott a fejemre.

-         Éppen ajándékot keresek neked. – válaszoltam neki, miközben még jobban az ölelő karokba bújtam. Mióta újra együtt vagyunk ez lett a gyengém. Egyszerűen imádom, amikor a karjaiban lehetek.

-         Tényleg? És szabad tudnom, hogy haladsz? – kérdezte miközben kivette a kezemből a hó gömböt. – Szép darab.

-         Nos, még sehogy sem haladok. – vontam vállat, miközben gondterhelten sóhajtottam.

-         Hé, fel a fejjel. Nekem már az is ajándék, hogy veled lehetek. – mondta és megcsókolt.

-         Köszönöm. – mondtam neki miután eltávolodtam. Erre elmosolyodott.

-         Ugyan mit?

-         Azt, hogy vagy nekem. – mondtam és megöleltem. Ő visszaölelt és puszit, nyomot a fejemre.

-         Ezt inkább nekem kéne mondanom. – mosolygott rám. – Na, de most mennem kell. Lyssal megbeszéltünk mára egy próbát. Később, ha ráérsz, nézz be, és ha tudod, hozd magaddal Jesst is. – kacsintott rám. – Nem ártana megbeszélniük a dolgokat. – sóhajtott.

-         Rendben. Legfeljebb ha nem végzek, akkor rácsörgök és beküldöm. A suliban próbáltok igaz? – néztem rá.

-         Igen. – bólintott. – Nos, akkor én megyek is. – csókolt meg. – Viszlát.

-         Viszlát. – köszöntem el tőle és a bazár felé vettem az irányt.

Amikor bementem elkezdtem nézelődni. Volt itt minden féle dolog. Karácsonyi dolgoktól kezdve, egészen a virágmagokig. Csodálkozva nézelődtem, forgattam a fejem. Egyszer csak megakadt a szeme valamin. Egy Winged skull - os cd-t és egy falra felrakható zászlót, amin a banda logója volt. Ez kell nekem. Oda mentem a bácsihoz és elmondtam, hogy ezeket kérem. Ő becsomagolta nekem én megköszöntem és kifizettem az árut, utána pedig rohantam haza. Gyorsan becsomagoltam az ajándékot, utána rohantam a suli felé. Közben felhívtam Jesst is, hogy találkozzunk ott. Mire oda értem drágalátos szőke barátnőm már ott várt rám.

-         Szia! – köszöntem neki.

-         Szia Haru! Mi az a fontos dolog, amiért ide hívtál? – kérdezte mosolyogva.

-         Hát, tudod Castiel elhívott a próbára és nincs kedvem egyedül lenni velük. – mosolyogtam rá. Erre elhúzta a száját. – Kérlek!

-         Na, jó. – sóhajtott nagyot. – De csak is a te kedvedért. – kacsintott rám. Erre mindketten elnevettük magunkat és bementünk a suliba. A D. Ö. K- ös terem előtt óvatosan elsunnyogtunk, mert láttuk, hogy Nathaniel még bent van. – Ez nem tud lazítani? – súgta oda nekem Jess.

-         Ezek szerint nem. De mit vársz egy strébertől? – súgtam vissza neki. Nagy nehezen eljutottunk a lépcsőházig. A teremből, ahol a fiúk próbáltak már kihallatszódott a zene. Óvatosan nyitottam be nehogy megzavarjuk őket. Csendesen belopakodtunk és leültünk a két székre és hallgattuk a fiúkat. El kell ismerni nagyon jók voltak. Lysandre szépen énekelt, látszik, hogy bele éli magát Castiel pedig a mindent bele adott a gitárjátékba. Aztán amikor vége volt a számnak megtapsoltuk őket.

-         Hát eljöttetek? – kérdezte Castiel miközben letette a gitárt a tartójára.

-         Mint látod. – válaszolt csípősen Jess.

-         És sikerült az ajándékot megvenned? – fordult felém.

-         Igen. Végül találtam egy nagyszerű ajándékot. – mosolyogtam rá, aztán amikor közel jött hozzám magamhoz rántottam.

-         Hó, hó! Mi ez a hevesség? – kérdezte vigyorogva. Én a füléhez hajoltam és bele súgtam neki valamit, amit a többiek nem hallhattak.

-         Mit szólnál hozzá, ha kicsit segítenénk nekik? – suttogtam neki.

-         És azt hogy akarod össze hozni? – kérdezte suttogva.

-         Gyere ki és majd elmondom. – suttogtam neki és egy puszit nyomtam az arcára. – Én kimegyek a mosdóba. Folytassátok csak nyugodtan. – mondtam nekik és kisétáltam a teremből. A lépcsőknél megvártam Castielt.

-         Izé… Ki kell mennem egy kicsit! Tartsunk, szüntet jó? Mindjárt jövök! – mondta Castiel és kilépett az ajtón. Mielőtt elindult volna, becsukta maga után az ajtót én pedig magamhoz rántottam.

-         Csak, hogy ne kobászolj el. – mosolyogtam rá. Erre ő is elmosolyodott.

-         Na, mi a nagy terv? – kérdezte. Én ránéztem az ajtóban lógó kulcsra és hirtelen remek ötletem támadt és ezt azzal jeleztem, hogy gonoszan elvigyorodtam. Castiel követte a tekintetem. – Mi ez a számító mosoly? – kérdezte.

-         Mindjárt meglátod, hogy mi a tervem. – mondtam neki és az ajtóhoz lopakodtam. Megfogtam a kulcsot és elforgattam a zárban, ami hangos kattanással jelezte, hogy bezáródott az ajtó. Hirtelen dobogó léptek hallatszódtak az ajtó túloldaláról.

-         Hé, eresszetek ki! – kiabált Jess, miközben az ajtót verte. – Ezt nem tehetitek! – folytatta tovább.

-         Ó, nem csak figyelj! – mondtam halkan és elléptem az ajtótól.

-         Ez kicsit gonosz volt, de gondolod, hogy ettől majd kibékülnek? – kérdezte a vöri.

-         Általában be szokott válni. – vontam vállat.

-         Általában? – vonta fel a szemöldökét.

-         Na, jó a filmek mindig beválik. – néztem rá. – Próba szerencse. Ha pár óra hosszáig összezárva lesznek, kénytelenek lesznek szóba állni egymással. – mondta miközben elindultam. Castiel követett.

-         Hova megyünk? – kérdezte miközben megfogta a kezem.

-         Arra gondoltam, hogy mászkálhatnánk kicsit, amíg megvárjuk őket. Szerinted, mikor jönnek rá, hogy a pótkulcsot ott hagytam? – kérdeztem a vörit.

-         Komoly? De, akkor mi értelme volt bezárni őket? – kérdezte értetlenül.

-         Igazából a kabát zsebembe van. De ezt ők nem tudják. – mondtam mosolyogva. – Majd, olyan két- három óra hossza múlva küldök Jessnek egy sms-t, vagy felhívom és elmondom neki. Szerinted annyi idő elég? – fordultam aggodva Castiel felé.

-         Biztos. Hiszen szeretik egymást, és ha tisztázzák a dolgokat, akkor van esély rá. – puszilta meg a homlokom. Én bólintottam egyet és tovább nézelődtünk. Végül beültünk egy gyors étterembe melegedni, mert már kezdet hűlni az idő. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy karaoke bárba tértünk be. Pár bátor próbálkozó már ki is próbálta a karaoke-t, a fülünk bánatára. – Mindjárt jövök. – állt fel a vöri. Én bólintottam és néztem tovább a szerencsétleneket, ahogy próbálkoznak az énekléssel. Amikor vége lett a számnak egy fiatal srác jelent meg a színpadon.

-         Akkor most válasszunk ki valakit a közönség soraiból! – mondta mire a fények lekapcsolódtak és csak egy fénnyel keresete az áldozatát. Hirtelen a fény nálam állt meg. – És meg van a szerencsés kiválasztott! – mondta be a mikrofonba a srác.

-         Kápráztasd el őket! – jelent meg hirtelen mellettem Castiel és felsegített a színpadra. Én idegesen léptem a mikrofonhoz és elindult a zene. Eleinte nem ismertem fel, de aztán eszembe jutott.

A halál markába, Istenem, kegyes halál… Utolsó perc…

A halál markába, Istenem, kegyes halál… Utolsó perc…

A halál markába, Istenem, kegyes halál… Utolsó perc…

Fény világít be és én ugyan úgy ébredek

A vörös fény jelzi a véget, ami már holnap is eljöhet

Miért születünk a világra újra?

Mit kell még elvégeznünk?

Imádkozunk Istenhez

De kívánságaink nem érhetnek el hozzá

Kitárva fekete szárnyaim elveszek a sötétségben

Ne érints meg!

Nem mondom el, mennyire fáj a búcsú

Képmutató lenne, ha azt, kérném, ne felejts el?

Emlékeket adtál, miket nem akarok elfelejteni,

Mit kívánjak?

Mikor legközelebb felébredek

Olyan helyen lehetek, ahol nem vagy velem.

Míg visszatérek, az égbe hadd haljam szavaid

Felemelve rekedt hangod

Ne menj – kértél

Kíváncsi vagyok, meddig foghatom a kezed?

Ez az utolsó nap?

Veled akarok maradni!

El fognak tűnni ezek az érzések?

A szemet lehunytam és úgy énekeltem ezt a dalt. Teljesen bele éltem magam. Amikor kinyitottam a szemem Castiel állt a színpad előtt és bátorítóan mosolygott rám. Amikor vége lett a dalnak először csak meglepett pillantásokat kaptam, aztán Castiel elkezdett tapsolni, és mint ahogy az a filmekben szokott lenni, szépen lassan a többi ember is csatlakozott hozzá. Én meghajoltam és lementem a színpadról, Castielhez.

-         Ügyes voltál. – mosolygott rám és megcsókolt, én pedig átkaroltam a nyakát. A hátunk mögött üdvrivalgás tört ki, amit füttyszó kísért. Ennek hatására kicsit bele mosolyogtam a csókba, de Castiel nem zavartatta magát és megpörgetett.

-         Ki vele, a te kezed volt a dologban? – kérdeztem miután újra levegőhöz jutottam.

-         Ugyan ki másé? – vigyorgott rám és újra megcsókolt. – Viszont a számot már nem én választottam.

-         Nem, baj. Úgy is ismertem ezt a számot.

-         Akkor jó. Egyébként kezd sötétedni. Nem gondolod, hogy ki kéne már Jesséket kiengedni?

-         De. – bólintottam. – Ide tudnád adni a mobilod? Az enyém a kabátom zsebébe maradt.

-         Persze, tessék! – adta oda az övét. Gyorsan tárcsáztam a saját számomat és vártam.

-         Még is hol a francban vagytok és hogy képzeltétek ezt? – „köszönt” Jess.

-         Neked is, szia. – mondtam unott hangon. – Remélem kibékültetek már, különben holnapig bent maradtok. – vázoltam neki a tényeket. A válasz először egy dühös sóhajtás volt.

-         Ne, aggódj! Megbeszéltük a dolgokat és kibékültünk, szóval már kiengedhetnétek minket.

-         Egy közeli karaoke bárban vagyunk. Gyertek, ide megvárunk titeket és létszi hozd már a kabátomat is.

-         És még is, hogy amikor… - kezdte el Jess de félbe szakítottam.

-         Még nem fejeztem be. – dühös fújtatás válaszul. – A kabátom zsebében megtalálod az ajtó pótkulcsát. – hallottam, hogy zörög. Bizonyára megkereste a kulcsot.  – No, akkor várunk itt titeket. Ja és a kabátomat ne felejtsd el! Szió! – tettem le a telefont.

-         Na, mi a helyzet? Kibékültek? – kérdezte a vöri miközben visszadobtam neki a telóját.

-         Igen. Valószínűleg nem sokára itt lesznek.

-         Akkor mit szolnál hozzá, ha megkóstolnánk a forralt bor kínálatukat? – kérdezte a vöri miközben közelebb jött és átkarolta a derekam.

-         Rendben. – bólintottam és leültem a helyünkre ő pedig elment megrendelni a forralt borokat. Mikor a második körnél jártunk megjelentek Jessék is. Amikor észrevettek minket felénk vették az irányt. – Sziasztok! – köszöntem nekik. Válaszul Jess az arcomba dobta a kabátom. – Azért ennyire nem kell haragudni. – mondtam és ittam tovább a forralt bort.

-         Nem hiszem el, hogy képes voltál bezárni. – huppant le mellém Jess és elkezdett duzzogni. Én nyugodtan ittam tovább a forralt borom.

-         Még is mit vártál tőlem? Már annyiszor mondtam, hogy beszéljetek, de te olyan makacs voltál, hogy olyan volt mintha falnak beszéltem volna. Így meg legalább megbeszéltétek a dolgokat. – válaszoltam két korty között.

-         Na, most, hogy már mind itt vagyunk akár elindulhatnánk haza is. – szólat meg Lysandre. Mi a vörivel összenéztünk. Én bólintottam és megittam a maradék forralt borom.

-         Induljunk. – Álltam fel. Velem együtt mindenki felállt és elindultunk kifelé. Amikor kiértünk Castiel megfogta a kezem és így mentünk hazáig. Azt még elcsíptem, hogy a fehér hajú is megfogja a barátosném kezét. Elmosolyodtam.

-         Min mosolyogsz? – kérdezte Castiel.

-         Nem hittem volna, hogy sikerül ez a filmes módszer. – vallottam be.

-         Hát végül még is bevált. – karolta át a derekam.

-         Igen, hála Istennek. – sóhajtottam. A vöri csak elmosolyodott és folytattuk az utunk hazáig.

Vége