Fejezet 19.

2014.06.12 18:12

Fejezet 19.

Deborah megfing*tása, avagy verseny az idővel

Haru

Ma is szép napnak nézek elébe. Legalább is azt gondoltam reggel, amikor felkeltem. Nagy nehezen becammogtam a fürdőbe és megmostam az arcom. Hirtelen bele gondoltam abba, hogy ma is nézhetem, ahogy Deborah Castielen lóg és kihasználja. Nem, a mai nap más lesz. Ma, végre lebuktatom bármibe is kerüljön.

„Hangodtól gerincemen végig fut, a hideg
Valami a bensőmben arra vágyik, hogy enyém légy
Kezek akár egy festő a múltból
és ajkak melyek dalba öntik a múlandó szavakat
Szívemben szerenádot fogsz adni nekem.”

 Amikor felnéztem a tükörbe, már nem egy szomorú szempár tekintett vissza rám, hanem egy határozott, tengerkék szempár nézett rám vissza a tükörből. Miután visszamentem a szobámba megfésülködtem, befontam a hajam és felöltöztem. Ma egy fekete cica nadrág mellett döntöttem, hozzá, egy bordó ujjatlan kötött pulcsival. A hajamat felkötöttem úgy, hogy pár tincs lelógott valamennyire. Utána felhúztam egy magas sarkú fekete csizmát és indultam a suliba Suzzal együtt. A suliban az első utam Jess osztálya felé vezettet. Mielőtt bekanyarodtam volna, valakibe bele ütköztem.

-         Aú! Nem tudsz vigyázni? – kérdeztem és felnéztem „támadómra”. – Castiel?

-         Még, hogy én nem tudok vigyázni, amikor te jöttél nekem? – kérdezte morogva.

-         Á, Haru! – a válaszadás alól Kentin mentett meg. – Mizújs? Nem tudod véletlenül hol lesz az első óránk? – kérdezte a barna. Én mosolyogva megcsóváltam a fejem.

-         Lassan három hónapja vagy itt és még mindig nem jegyezted meg az órarendet? – kérdeztem tőle.

-         Bagoly mondja verébnek. – mosolygott rám. – Nah?

-         A szokásos helyen. – sóhajtottam.

-         Köszi! Jesshez mész?- kérdezte.

-         Igen. Felszedem, utána előkerítem Rosát, mert fontos megbeszélni valóm van velük.

-         Értem. És az órával mi lesz? – vállat vontam.

-         A vázlatot majd lemásolom rólad. A töri óra úgy is agyzsibbasztó szokott lenni.

-         Oké, akkor majd a kövi órán találkozunk. – búcsúzott el és elment. Én bementem a terembe és elkezdtem megkeresni Jesst. Éppen az egyik fiúval társalgott, amikor észrevett és vad integetéssel jelezte helyzetét. Én jeleztem neki, hogy kint megvárom és kivonultam a terem elé.

-         Hali csajszi mizu? – kérdezte Jess amikor kijött a teremből.

-         Sürgős kupaktanács. – mondtam neki komolyan.

-         Lógunk? – kérdezte vigyorogva.

-         Lógunk. – vigyorogtam én is.

-         Akkor keressük meg Hófehérkét! – pörgött drága barátnőm.

-         Megint Cherry-s kólát ittál? – kérdeztem sóhajtva.

-         Igen. Honnan tudtad? – nevetett fel.

-         Vajon honnan? – forgattam meg a szemeimet. – Általában attól szoktál így bepörögni. Tudod, mit? Jobb, ha itt maradsz most. – toltam vissza a terembe. – Ilyen állapotban úgy sem tudnál segíteni. – motyogtam magamnak. Miután visszatoltam a terembe drága hiperaktív barátnőmet, megkerestem Rosat, akit a butikban találtam meg, éppen Leigh - nek segített.

-         Szia Haru! – ugrott a nyakamba. – Szia Suz! – simogatta meg Suzt. – Mi áradtban erre?

-         Szeretnék tőled egy szívességet kérni. – mondtam komolyan.

-         Milyen szívességet? – kérdezte.

-         Igazából a segítségedre lenne szükségem. – pontosítottam, aztán elregéltem neki a nagy ötletem, hogy le akarom leplezni Deborah-t.

-         Oké benne vagyok! –lelkesült fel.

-         Van valami ötleted? – kérdeztem tőle. – Mert magát nem fogja lebuktatni, annyira nem h*lye.

-         Akkor kell egy csali. – jelentette ki. Egy ideig csendben gondolkoztunk, aztán eszembe jutott valami.

-         Meg van! – csaptam a tenyerembe ököllel. – A csalinak egy pasinak kell lennie. – álltam elő a tervvel. – Bocsi Leigh! – néztem rá a fiúra, aki a fejével intett, hogy nem baj.

-         De ki legyen a csali? – kérdezte.

-         Hát, Alexy tuti, hogy nem vállalná el, Armint a frász kerülgeti, már ha csak ránézz, Kentinnek pedig elég volt Amber. – soroltam az ismerőseimet, akik szóba jöhettek.

-         Akkor nem maradt már választásunk. – sóhajtott egyet és ránézet Leigh-re.

-         Na, ne. Ezt még én sem kérném tőletek. – ráztam a fejem.

-         Nem is kel kérned. – mondta Rosa.

-         Tartozunk neked ennyivel, amiért segítettél kibékülni nekünk. – mondta Leigh.

-         Ugyan már. – legyintettem.

-         Akkor irány a suli! – mondta Rosa és miután Leigh bezárta a butikot visszamentünk a suliba. Ott a második folyósón megláttuk a keresett személyt. Sok sikert kívánva Leighnek útjára bocsájtottuk. Deborah egyből aktivizálta magát amint meglátta a fiút.

-         Mit csináltok? – jelent meg mögöttünk Armin.

-         Csitt! – pisszegtem le. Deborah éppen sarokba szorította szegény Leightot. – Inkább fogd, le Rosa-t mielőtt neki megy annak a ribancnak! –sziszegtem. A feketeség lefogta a hevesen kapálózó Rosát, de közben engem a falnak passzírozott. Hirtelen újra kaptam levegőt. A feketeség odébb ment, így láthattam, hogy mi a helyzet. Castiel ordibált Deborahval. Leigh már rég elmenekült onnan (visszament Rosahoz).  – Azt hiszem ideje eltűnni! – suttogtam. A többiek bólintottak, és már el is tűntünk a közelből.

Már kezdett besötétedni, amikor kimentünk a suliból. Ilyen sokáig bent lettünk volna?

-         Nos, itt elválnak útjaink. Nagyon szépen köszönöm a segítségeteket! – hálálkodtam nekik.

-         Ugyan ennyivel jöttünk.  –mondta Leigh.

-         Holnap beszélj a fejével. Most már szabad az út, nincs, aki az utadba álljon! – mondta Rosa miközben átölelt. Én visszaöleltem neki. Jól esett a támogatása. – Sok szerencsét! – elengedet.

-         Köszi! – bólintottam. Mosollyal az arcomon fordultam a haza vezető útra, Suzzal a nyomomban. Tudom, hogy nem teljesen helyes az, amit tettünk, de ennek így kellet történnie. Amikor a park mellet jártam, hirtelen megálltam. Valami furcsa késztetés hatására, nem a hazafelé vezető úton mentem tovább, hanem azon, ami a parkba vezet. Amikor bementem a parkba emlékek sokasága tört rám. Halványan elmosolyodtam az egyik emléken. Ez a bizonyos emlék az volt, amikor megkaptam az első csókom. Igen amikor Castielel megcsókol az volt a legendás első. És ha már itt tartunk ő volt az első pasim is. A másik sulimban sokan próbálkoztak be nálam, de mind, azért mert a farka után ment. Miközben elmélkedtem megálltam és a csillagos eget néztem.

-         Rég láttalak Yume… - szólalt meg hirtelen egy túlzottan ismerős hang. Elkerekedett szemekkel néztem azt az embert, akit mindennél jobban gyűlölök, mert elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem, az ikertestvéremet, az ikerbátyámat. És nem, mellesleg akitől a legjobban félek.  – Milyen nagyra nőttél, mióta nem láttalak… - jött felém egy lépés, mire én remegve hátráltam Suz pedig elkezdett morogni. A szeme előtt újra felvillantak annak az estének az emlékei.

Az égen már fent ragyogott a hold a csillagokkal együtt. Egy nagy családi ház lángokban állt. Hirtelen egy fekete hajú kislány rontott ki a bejárati ajtón keresztül egyenesen ki az utcára. Nem sokkal utána vetődött egy szintén fekete hajú férfi. Kezében valami fényes csillant meg a hold és az utcai lámpák fénye miatt. Egy kés volt az. Esze veszetten, rohant a kislány felé, aki éppen akkor bukott fel. Ijedten nézett fel a felé magasodó férfire, aki a hatalmas konyhakéssel lesújtani készült. De nem tudott lesújtani a lányra, ugyan is valami elkezdte ráncigálni a nadrágját. Egy fehér kiskutya volt az, aki kitartóan ráncigálta tovább a nadrágját. A férfi üveges tekintettel figyelte a kutyát, majd hirtelen arrébb rúgta és újra a rémült lány felé fordult.

Rémülten kezdetem el hátrálni, de hirtelen felbuktam az valamiben. Időm se volt felkelni, mert már ott is volt mellettem és pont úgy, mint akkor lesújtani készült. Ijedten sikítottam egyet, de másra nem futotta, mert a félelem egyre jobban terjedt el a testemben és lassan már gondolkozni sem tudtam. Csak ott voltam, remegtem és félve vártam a halált.

Az arcán hirtelen hátborzongató vigyor jelent meg és már épp sújtott volna le a remegő kislányra amikor…

Hirtelen nem tudtam mi történt. Csak azt fogtam fel, hogy valakinek a vére beterít. Amikor feleszméltem Suz volt mellettem a saját vérében feküdve. Ijedten hátráltam egészen addig, amíg valaminek neki nem ütközött a hátam. Innen már nem volt menekvés. Ő már itt volt előttem és éppen lesújtani készült. Én becsukott szemmel vártam a halált, de az elmaradt. Amikor kinyitottam a szemem meglepetten vettem észre az előttem álló engem védelmező személyt.

-         Castiel – suttogtam, és itt már minden elsötétült előttem, csak egy régi emlék sejlett fel előttem újra.

… amikor hirtelen valaki elkapta a csuklóját és kitekerte a kést a kezéből.

Fájdalom ömlik szét mellkasom nyílt sebéből.

És szertefoszlanak az emlékekkel telített gondolatok.

El nem múló lázam rémálmot hoz, és nem hallom végső szavaid.

Castiel

„Gyógyíthatatlan fájdalom és szomorúság kínzott.
A múltat nem lehet eltüntetni,
Vigyük hát együtt a vállainkon.
Ne dobd el magadtól az életet!”
 

Azt hittem rosszul látok. Épp a folyóson mentem, amikor meghallottam Deborah hangját. Amikor közelebb mentem láttam, hogy Rosa pasijára (Lys /tesójára) Leigh-re nyomul éppen. Hirtelen éktelen haragra gerjedtem és teljes hangerővel kezdtem el szidni a lányt. Természetesen megpróbált mindent rákenni, a fiúra, de nem vettem be. Ismertem már annyira a srácot, hogy tudjam, Rosa-ért van oda. Miután kiüvöltöztem magam kisétáltam a suliból.

Nem hagyom, hogy más cselekedjen helyettem.

Őszinte maradok az érzésekhez a szívemben.

 

Amikor kimentem már sötét volt. Elkezdtem céltalanul rónni az utakat és közben gondolkoztam. Hirtelen valami hideg ráesett az oromra. Csodálkozva néztem fel az égre, ahonnan fehér hópelyhek szálingóztak szépen lassan ráérősen. El is felejtettem, hogy már December van. Hirtelen a csöndet egy sikoly törte meg. Egy túlságosan ismerős sikoly.

 „Megpróbálok elmenekülni mielőtt az árnyékom teljesen, elfed.
Elrepülni, nem bosszankodva észrevenni, hogy a szárnyaim cserbenhagytak.
Egy édes illat messze, messze elhalad az utcasarkon,
és én egy ismerős hangot hallok sikoltani!
Az elhaló remény, amit az éjszakai szél visz, milyen messze fog menni?”

 

Elkezdtem rohanni arra fele amerről a sikoly jött. Hirtelen fékeztem le a park előtt. A lábaim maguktól vittek egészen be a park belsejéig. Amikor oda értem, ösztönösen mozogtam. Még épp időben tudtam cselekedni. Miután magamhoz tértem felmértem a helyzetet. Egy fekete hajú férfi karját szorítottam éppen, akinek egy hatalmas kés volt a kezében, ami már véres volt. Oldalra tekintettem és megláttam a vérben fekvő fehér Golden Retrivert. Fél szemmel hátra tekintettem és a tekintettem össze kapcsolódott egy rémült kék szempárral.

-         Castiel. – suttogta azután, elködösült a tekintete és csak nézett.

-         Ki vagy te? – fordította oldalra a fejét a férfi. A szürke szemeimet rá függesztettem és elkezdtem méregetni. Ismerős arcvonásai voltak, de a leg szembetűnőbb a tengerkék szempár volt, ami most furcsán csillogott. – Nem, baj. Akkor téged is megöllek! – mondta és lendítette a karját, de megint elkaptam, de ezúttal kicsavartam a kezéből a kést és behúztam egyet neki, amitől kifeküdt. Óvatosan letérdeltem Haruhoz. Remegett az egész teste. Amikor a kezemet a vállára raktam felnézett rám üresen csillogó tekintetével. Szorosan magamhoz szorítottam és nem eresztettem el.

-         Ne aggódj, minden rendbe lesz. Majd én, megvédelek. – suttogtam a fülébe.

-         Castiel… - suttogta elhaló hangon és kitört belőle a zokogás. Még jobban magamhoz szorítottam. Amikor valamennyire megnyugodott. Elengedtem és felhívtam a rendőröket. Kis idő múlva már kint is voltak a helyszínen.

-         Végre meg vagy te szörnyeteg! – mondta az egyik rendőr.

-         Köszönjük fiatalember. Ha maga nem állítja, meg a kisasszony lenne a második áldozata ennek a férfinek. Elkerekedtek a szemeim.

-         Már volt áldozata? – kérdeztem még mindig kerek szemekkel.

-         Igen. – felelt a másik rendőr, aki éppen a férfit ültette be a kocsiba. Amint beültette elkezdet kiabálni.

-         Engedjenek el! Eresszenek ki! Minden a ti hibátok! Úgy is megfizetsz érte! - üvöltözött majd hirtelen elhallgatott egy rövid időre. – Kicsi Yumém gyere a pápához! – vigyorgott hirtelen. Haruból, kitört a zokogás.

-         Pofa be! – üvöltötte le az egyik rendőr.

-         Ez az ember már 13 éve megölte a saját fiát, felgyújtotta a lakását és megpróbálta megölni a saját kislányát. – mesélte a másik rendőr. – Emlékszem arra a napra. Engem és jó néhány társamat kirendeltek egy családi házhoz, ami lángokban állt. Amikor oda értünk szörnyű látvány fogadott minket. Ez a férfi üldözte a saját lányát egy nagy konyhakéssel a kezében. Hiába futottunk, túlkésőn reagáltunk. Azt hittük, nem tudjuk megállítani a férfit, de végül az utolsó pillanatban egy idegen férfi állította meg.

-         Szörnyű.

-         Az. A kislány még csak négy éves volt. – válaszolt a másik

-         De miért ölte meg a saját gyerekét? – kérdeztem értetlenül.

-         Azért mert ez a férfi idegbeteg. Az eset előtt egy évvel halt meg a felesége, ami miatt idegösszeomlása lett. Szegény kislány csak a bátyát kereste egyfolytában.

-         A bátyját?

-         Igen. Biztos nagyon közel álltak egymáshoz, mivel ikrek voltak.

-         Ikrek? – mi jöhet még?

-         Mondja csak kisasszony. – szólította meg a zokogó Harut a másik rendőr. – Maga ismerős nekem. Vagy is nem tudja miért támadt önre ez a férfi? – kérdezte. A lány nagy nehezen abba hagyta a zokogást, de a lábai felmondták a szolgálatot és térdre esett. Elkezdte törölgetni a könnyeit. Már azt hittem, hogy az események hatására nem tud beszélni egy ideig, amikor hirtelen megszólalt.

-         De tudom. – mondta halkan. – Azért amiért anno 13 éve is. – mondta halkan, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.

-         Akkor ezek szerint ön… - kezdte volna a rendőr, de a kocsiban ülő félbe szakította.

-         Kicsi Yume, gyere a papához! – vigyorgott, mint egy idióta. Haruból ismét kitört a zokogás én pedig már ösztönösen leguggoltam hozzá és átöleltem.

-         Csönd legyen! – ordított rá a kocsinál álló rendőr.

-         Yume. Hm. Így hívták a kislányt is. Szóval azt mondja, hogy azért akarta megölni magát, amiért 13 éve… - itt megakadt és én felnéztem, hogy miért, de aztán nekem is leesett és meglepetten néztem a karjaimban zokogó lányra. Nem teljesen így gondoltam, a múltja megismerését. – Akkor maga volt az. Sajnálom. – hajtotta le a fejét. – Fiatalember jól vigyázzon rá! – mondta és társára nézett. – Ideje menni.

-         Rendben. – bólintott és beült a kocsiba.

-         Várjanak! – ugrottam fel, de hirtelen valaki hátulról átölelt.

-         Kérlek, ne menj el! – suttogta elhaló hangon Haru. Éreztem, hogy még mindig remeg. Hátra fordultam és magamhoz öleltem. Az államat a fejére tettem és úgy vigasztaltam, ő pedig szorosan ölelve zokogott a karjaimban.

-         Most már jó kezekben van. – mosolyodott el a másik rendőr és beült a kocsiba, aztán elhajtottak.

-         Jól van, ne félj. Már nem árthat neked többet. – suttogta miközben a hátát simogattam. – Gyere, menjünk haza. – mondtam neki miután valamennyire megnyugodott és megfogtam a kezét. Így kézen fogva vezettem egészen a házáig. Ott csak annyira eresztettem el a kezét, amíg kinyitottam az ajtót. Miután felértünk a szobájába már elaludt, így a karomban vittem be a szobába és raktam le az ágyára. Amikor emelkedtem volna fel, akkor éreztem, hogy valami fogva tart. Haru volt az. Még álmában is úgy kapaszkodott belém, mintha csak az élete múlna rajta. Ezek után meg is értem. Nagyot sóhajtva rúgtam le a lábamról a cipőm és levettem a dzsekim nagy nehezen. Miután levettem a kabátot is lefeküdtem a lány mellé és átöleltem.

-         Jó éjszakát. – suttogta halkan.

-         Jó éjszakát madárkám. – mondtam neki.

VÉGE