Fejezet 18.

2014.06.12 18:11

Fejezet 18.

Rég múlt emlékei és a fogadás

Már lassan egy hónapja, hogy visszajött Kentin. Miután megleckéztette Ambert Johnny majd nem péppé verte. Szerencsére ez nem történt meg. Meg is mondtam neki, hogy nagy mázlija volt. A bátyámék nem sokáig maradtak itt a Sweet Amorisban, mert véget ért a szabadságuk és menniük kellet koncertezni, új dalokat felvenni stb. vagy is kidolgozni a belüket. Bár mielőtt elmentek volna, jókora gondot okoztak. Johhny, miután szakított Amberrel mindenkit terrorizált. Jack elkezdet nyomulni Jessre, aki ezt nem vette túl jó néven. Sőt, még Lysandre is elég csúnyán nézett rá, miután majdnem megcsókolta a barátnőmet. De szerencsére csak majdnem, mert a szürke fejű közbe lépett plusz Jess jól ellátta a baját (ő is elkezdet, judózni miután a kékség elkezdet nyomulni rá). Dakota, még néhányszor próbálkozott, sőt egyszer megpróbált megcsókolni, de nem jött össze neki. Miután elmentek Jess és Rosa mellett Kentin is boldogított. Nem kell félre érteni. Csupán arról van szó, hogy nagyon jól kijövünk egymással. Nagyon jól érzem magam mellette, de azért nem tudok rá úgy tekinteni, mint annak idején Castielre. Még mindig őt szeretem és rettenetesen fáj amikor Deborahval látom együtt. Sokszor azt kívánom bárcsak volna öt életem! Akkor öt különböző városban születhetnék, és öt emberöltőnyi ételt ehetnék, és ötféle karrierem lehetne, és ötször szeretnék bele ugyanabba a férfiba.

„Egy álmot mindig könnyebb összetörni, mint megálmodni; és sokkal nehezebb kötődni valakihez, mint elszakadni tőle.”

 Bár nagyon nincs időm rá gondolni, mert egyre furcsább rémálmaim vannak. Az álmok mindig különbözőek, csak egy közös van bennük: mind a temetésemmel végződik és mindig egyre félelmetesen valóságos. Anyával az óta nem találkoztam, sem a valóságban sem az álmaimban. Ma is az egyik ilyen álom hatása alatt vagyok még. Egyszerűen nincs erőm semmihez ma. Ez az álom minden energiámat leszívta.

„Egy erőltetett mosolyra senki sem kíváncsi

Ha magadban mosolyogsz, az is elég.”

-         Te jó isten veled meg mi történt? Minden rendben? – „támadott” le Kentin.

-         szintén? Alig van életerőm. – nyögtem fáradtan.

-         Gyere, ülj le! Még a végén összeesel itt nekem. – ültetett le a helyemre. – Na, mesélj, miért nézel ki úgy, mint akit egész éjjel kísértettek?

-         Azért mert tényleg kísértettek. Méghozzá a rémálmok. Mostanában egyre gyakrabban. – mondtam miközben a fejemet a kezembe temettem.

-         Még is milyen rémálmok? – kérdezte értetlenül a fiú.

-         Minden egyes éjjel álmomban futok valami vagy valaki elöl. De hiába menekülök, mert a vége mindig ugyan az. – mondtam fáradtan.

-         Még is mi?

-         Az, hogy végül mindig a saját temetésemen lyukadok ki. Minden barátom ott áll a sírom körül. – döntöttem hátra a fejem és letakartam a szemeim.

-         Hű, ha ez aztán a durva álom. – tért magához a döbbenetéből a barnaság. – Nem fordultál már orvoshoz? Már, mint nem arra akarok kilyukadni, hogy valami baj lenne a fejeddel, de azért ez mégsem normális. – mondta Kentin. Erre szomorúan elmosolyodtam és megráztam a fejem. – De miért nem?

-         Azért mert úgy is azt mondanák, amit már eddig is tudtam. – válaszoltam.

-         Mit?

-         Tudod nem volt egy könnyű gyerekkorom négy éves koromtól.

 

„Emlékszek minden könnyre már. Őriztem magamban sok éven át.”

Miután édesanyám meghalt, hárman maradtunk. Én, az iker bátyám és apám. Mivel kicsik voltunk nem nagyon fogtuk fel, hogy mi történt, de egymásra támaszkodtunk, így nem omlottunk össze ellenben apánkkal. Egy év után teljesen összeomlott. Szép lassan elkezdett megörülni. Aztán hirtelen teljesen becsavarodott. A mai napig nem felejtem el azt a pillanatot, amikor azzal a mosollyal és a konyhakéssel a kezében felénk közelített. – egy pillanatra lehunytam a szemem és már is újra éltem a legnagyobb rémálmom. – Én nem tudtam, hogy mit történet. Csak annyit fogtam fel, hogy baj van és el kell tűnnünk onnan, de a lábam nem mozdult, csak remegtem és ő közeledett felénk a késsel. A bátyám tért magához előbb. Megragadta a karom és futni kezdett velem az ajtó felé. De nem sikerült időben elérni az ajtót. Ő jött utánunk és egyre jobban közelített felénk. Az utolsó, amire emlékszek, hogy a bátyám a fülembe súgja, hogy bármi történjék is soha se nézzek hátra és kilökött az ajtón. Amikor hátra pillantottam az apám épp akkor szúrta le a bátyám. A könnyeim eleredtek és nagy nehezen futásnak eredetem.

„Megpróbálok elmenekülni mielőtt az árnyékom teljesen, elfed.”

De ő észrevett és könnyen utolért. Kihasználta, hogy elestem és sarokba szorított. Már épp sújtott volna le, amikor hirtelen egy fehér kölyökkutya megállította. Elkezdte ráncigálni a nadrágját miközben folyamatosan morgott rá. De ő arrébb rúgta és ismét felém fordult. Már épp sújtott volna le rám, amikor egy kéz lefogta és kicsavarta a kést a kezéből. Egy ismeretlen férfi volt a megmentőm. Pár pillanat múlva már rendőrök vettek minket körbe. Miután elvezették apámat, a férfi oda jött hozzám és felsegített.

-         Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon. Kék szemei az aggodalomtól csillogtak. De hiába kérdezett én nem tudtam válaszolni. Sőt semmit sem tudtam mondani. Csak akkor fogtam fel igazán a történteket. Hirtelen robbant ki belőlem a sírás és újra a földön ültem. A férfi hatalmas kezeit a vállamra tette és magához szorított. Hagyta, hagy sírjam ki magam a karjai közt.

Idéztem fel az emlékeket. Mikor kinyitottam a szeme újra az osztályteremben voltam.

-         Bocsi, nem tudtam. – szólalt meg a srác. Megráztam a fejem.

-         Nem tudhattad.

-         És mi történt azután? – kérdezte. – Nem muszáj elmondanod, csak ha akarod.

-         Az után megtudtam, hogy a férfi neve Kuro Shimiji, aki az eset után örökbe fogadott, mint lánya. – válaszoltam.

-         Akkor mi az eredeti neved? – kérdezte Kentin.

-         Hitsugaya Yume.

-         Szép neved van.

-         Köszi, de a Kuro Miharut jobban szeretem. Elvégre ez a név jelentette nekem akkor egy új élet kezdetét.

-         Értem. – reagált a barna.  Ezután megszólat a csengő és mindenki a helyére ment, a tanár pedig bejött a terembe és elkezdődött a matek óra.

-         Jól van, osztály ma az exponenciális egyenletrendszereket fogjuk venni. – jelentette be a tanár. Én pedig nemes egyszerűséggel lefejeltem a padot.

-         Édes Istenem miért büntetsz? – kérdeztem a plafontól. A mellettem lévő Kentin jót nevetett, de amikor meglátta, hogy a tanár mit ír a táblára csatlakozott hozzám.

-         Ó, Égiek miért? – kérdezte a plafontól.

-         Nem az erősségetek a matek mi? – kérdezte kuncogva Iris.

-         Hát nem. – válaszoltam utána elkezdtem jegyzetelni, amit a tanár írt a táblára. Óra vége felé már a fejemet fogva feküdtem a padon. – Hé, Melody! – szóltam oda az előttem ülőnek.

-         Igen?

-         Elkérhetem a füzeted? Nem tudtam lemásolni a sinus hullámos feladatott.

-         Persze! Tessék, itt van! – adta oda a füzetét, én pedig villám gyorsan lemásoltam.

-         Köszi! – mosolyogtam hálásan a lányra.

-         Nincs mit. – mosolygott vissza. Ezután tesi következett. Át mentünk a tornaterembe és átöltöztünk. Én megint rövidnadrágot vettem fel hozzá a szokásos kék toppos trikómmal. A Hajamat felkötöttem, de pár tincset leengedve hagytam.

 

Amikor bementem a tornaterembe néhányan már ott voltak. Volt pár ember, akit nem ismertem, de láttam pár ismerőst is, köztük Dajant és a kis csapatát.

-         Hali skacok! Mizu? – mentem oda hozzájuk.

-         Szeva csajszi! Wow. Te aztán kiteszel magadért. – nézett végig rajtam Urahara.

-         Pedig még nincs is rajtam szoknya. – mosolyogtam a fiúkra.

-         Mindenki a helyére! Ma kosarazni fogunk. – jelentette be a tanár.

-         De hiányzott ez nekem! – nyújtózkodtam és a helyemre mentem.

-         Figyelem gyerekek! Ma pár cserediák ellen kell játszanotok! – mutatott Dajanékra.

-         Érdekes meccsnek nézünk elébe! – mondtam magamnak és megigazítottam a hajam.

-         De ez nem ér, látszik rajtuk, hogy már régóta kosaraznak és közülünk csak Haru és Castiel tudná felvenni velük a versenyt. – aggodalmaskodott Iris. Én összenéztem a vörössel, akin szintén látszott, hogy nincs kedve ehhez az egész cécóhoz.

-         A répafejűnek igaza van. – szólalt meg Castiel.

-         Kisasszony? – fordult felém a tanár.

-         Egyet értek a vöröskével. Fáj beismerni, de ha ellenük kell játszanunk, akkor végünk, van.  – sóhajtottam. – De… - mosolyogtam el ördögien.

-         Mi de? – kérdezte értetlenül Castiel.

-         Ó, ó! – szólalt meg Urahara.

-         Rosszat sejtek! – bólintott Hisagi.

-         Nyögje már ki kisasszony! – parancsolt rám a tanár.

-         Legyen egy minden vagy semmi. – mondtam végül. – Mivel ti fölényben vagytok, módosítsunk egy kicsit a szabályokon! – néztem a fiúkra.

-         Mire gondolsz? – kérdezte Dajan. Erre el kellet mosolyodnom.

-         Mivel ti tapasztaltabbak vagytok, ráadásul nálunk velem együtt csak ketten konyítunk valamelyest a kosárhoz ezért a saját belátásunk szerint állítsuk össze.

-         Csak ennyi? – kérdezte Kuroko.

-         Ó drágaságom nem csak ennyi! – mosolyodtam el ördögien. – Ha mi győzünk, akkor egy hónapig azt csinálunk tesin, amit mi akarunk. És mindent szabad. – mondtam el a tétet.

-         Na, de kisasszony! – szólt közbe a tanár felháborodva.

-         Benne vagyunk. De mi lesz, ha mi lesz, ha mi nyerünk? – kérdezte Dajan ördögien mosolyogva.

-         Hé, haver és minket már meg sem kérdezel? – háborodott fel Josh.

-         Akkor egy hónapig járok valamelyikkőtökkel. – sóhajtottam.

-         Akár még Josh-al vagy Kuroko-val is? – kérdezte Dajan.

-         HÉ, mi is itt vagyunk ám! – morgott Urahara és Hisagi.

-         Akár. – adtam be a derekam.

-         Áll az alku! – nyújtotta a kezét a fekete. Én nagy nehezen bár, de megráztam.

-         Áll. Most meglátjuk mennyire voltál jó tanárom. – sóhajtottam keservesen, azután hátra mentem az osztályhoz. Szép lassan oda sétáltam Castiel mellé.

-         Ötlet? Mert ez mind szép és jó, hogyha nyerünk, akkor egy hónapig azt csinálunk tesin, amit akarunk, de ezt, hogy akarod megvalósítani?

-         Az legyen, azt majd később kiterveljük, először is selejtezzünk. – válaszoltam miközben a többieket néztem. – Basszus, örüljünk, ha nem aláznak minket porig. – nyögtem fel, kínomban.

-         Ne add fel ilyen könnyen. – veregetet hátba a vöri.

-         Jó. – sóhajtottam. – Figyelem nyápic banda! – emeltem fel a hangom, azért, hogy mindenki ránk figyeljen. – Na, akkor most, hogy végre befogtátok akkor álljatok fel egyes sorban, szépen egymás mellé. – adtam ki az utasítást.

-         Még is kinek képzeled magad, hogy utasítgatsz minket? – kérdezte felháborodtan Amber. Ideje bevetni a katonai stílust.

-         Pofádat befogod és beállsz a sorba a két talpnyalóddal együtt! Nem osztottam lapot, hogy pattogjál. – emeltem meg a hangom, úgy ahogy a parancsnokok szokták. A szöszi és csicskái rögtön beálltak a sorba. – Valakinek van még kérdése? – néztem, körül, de mindenki be volt sz*rva, így senki, sem mert kérdezni. – Akkor hát mondom, hogy mi a helyzet. Most valamennyiünknek itt és most ezen a szent helyen meg kell küzdenie azokkal ott! – mutattam Dajanékra.

-         Hé! – háborodott fel Kuroko.

-         K*ss legyen ott hátul! Nem osztottam szót! – fordultam hátra. A fekete nyomban behúzódott Hisagi mögé.

-         Nah, akkor a szerencsés kiválasztottak közé fog tartozni: te, te és te meg te stb. - mutogattam a szerencsés (vagy szerencsétlen) illetőkre. (:Đ) – Nah, most álljatok előrébb. – mind előre álltak. Volt pár ismerős arc köztük. Sőt a kiválasztottak legtöbbjét azok alkotják, akiket ismerek. – Ez pech. Most jól jönne Johnny. Pont most kellett elmennie. – kezdem el siránkozni. Castiel tarkón vágott. – Hé!

-         Ne, nyavalyogj, inkább tervezz! – mondta unott képpel.

-         Jó, jó. Kim! – néztem a barna bőrű lányra.

-         Igen? – kérdezte mosolyogva.

-         Emlékszel még arra, amit legutóbb meséltem? – kérdeztem tőle szélesen vigyorogva.

-         Igen. – bólintott és ő is elvigyorodott. – AZT akarod használni? – kérdezte sejtelmesen.

-         Hai! – válaszoltam neki japánul.

-         Akkor vágjunk bele kislány! – lelkesedett be.

-         Csiga vér! – nyugtattam.

-         Miről is van szó? – kérdezte Castiel. Gyorsan bevontuk őt is a tervbe. – Értem.

-         Akkor hajrá! – mondta Kim. Én a maradékhoz fordultam.

-         Akkor a játékosok, rajtunk kívül még Iris, Melody. – mondtam. A lányok beálltak mögénk én pedig erősen gondolkodtam, hogy ki legyen az utolsó ember. Hirtelen megakadt a szemem egy barna hajú fiún. – Hé, te! Te ott a barna hajjal és az unott bamba pofával. – itt rám nézett és magára mutatott. – Igen te. Gyere csak ide!  - megvártam, amíg oda jött hozzám. – Mi a neved?

-         Dan. – válaszolt.

-         Nos, Dan a tiéd lett az a megtiszteltetés, hogy te lehetsz parányi csapatunk utolsó tagja.

-         Jaj, de jó nekem. – forgatta meg a szemét.

-         Hé, amint levertük azt a gyagyás bandát, egy hónapig azt csinálunk tesin, amit akarunk. – karolta át a nyakát Kim.

-         Hé! – háborodtak fel Dajanék.

-         Na, akkor a terv a következő. – ismertettem velük a tervet. A végére már Dan szája is felfelé görbült.

-         Ez egy aljas, húzás, de tetszik. – jelentette ki Dan.

-         Biztos, hogy szabad ezt? – kérdezte Melody.

-         Ne, aggódj. Ezen a meccsen mindent szabad, és ha összejön, akkor egy hónapig azt csinálunk, amit akarunk. – mondtam neki. Ez már megnyugtatta és belement. – Na, akkor győzzük le a gyagyásokat! – rikkantottam el magam.

-         Hé, még itt vagyunk! – kiáltották kórusban az érintettek, de nem nagyon törődtünk vele. Mindenki elfoglalta a helyét.

-         Mindenki kész? – kérdezte a tanár.

-         Igen. – válaszoltunk és a tanár feldobta a labdát. Dajanék Kurokot küldték ellenem, vesztükre. Mielőtt felugrott volna a labdáért, kihasználtam, a rajongását.

-         Hé, Kuroko! – kacsintottam a srácra és egy csókot küldtem felé. Ez, hatott, ugyan is a srác a labda helyett engem figyelt, így én csaptam le először a labdára.

Gyorsan lepasszoltam Castielnek aki száguldott a palánk felé, amint megkaparintotta a labdát. Amikor Hisagi el akarta venni tőle a labdát átpasszolta nekem. Amikor pedig tőlem akarta elvenni a labdát, csak gyorsan köröztem néhányat körülötte egészen addig, amíg bele nem szédült és lepasszoltam a labdát Kimnek. Ő is vezette kicsit a labdát aztán észrevétlenül lepasszolta Dannak, aki rögtön rá is dobta és bement.

-         Éljen! – bokszoltam egyet a levegőbe. De nem sokáig tarthatott az örömünk ugyan is Dajanék nem hagyták ezt szó nélkül és két ponttal megelőztek minket. – Időt kérek! – jeleztem a bírónak és magamhoz intettem a kis társaságot.

-         Mi a terv? – kérdezte Castiel.

-         Na, jó. – sóhajtottam.  - Vessetek be minden piszkos módszert, amit csak tudtok! ne felegyétek, hogy mi a tét! Ha győzünk, akkor egy hónapig azt csinálunk tesin, amit mi akarunk, vagyis nincsenek fekvők, négyüteműk és felmérések!  - lelkesítettem a csapatott. A meccs vége előtt öt perccel döntetlenre hoztuk ki az állást. – Figyelem skacok! Már csak öt percünk van hátra és az állás döntetlen.

-         Mihez kezdjünk? – kérdezte aggódva Melody.

-         Bevetjük a legnagyobb fegyverünket. – mondtam komolyan.

-         Milyen fegyvert? – kérdezte értetlenül Dan.

-         A legfőbb fegyverünk az, hogy a csapatunk majdnem minden tagja lány. – kacsintottam rá.

-         Értem már. – mosolyodott el ördögien a fiú.

-         Melody! – néztem a barna hajúra. – Tudom, hogy nem szeretsz hazudni, de kérlek, játszd el, hogy nagyon szomorú vagy. Bármit bevethetsz, hogy meggyőző legyen, a lényeg, hogy bevegyék. De a legfontosabb, hogy ha megtört a jég csapj le rájuk! – magyaráztam komolyan.

-         De, nem szeretnék hazudni! – esett kétségbe a lány. Nehéz esett.

-         Melody.  – kezdtem el komolyan.

-         I-igen? – kérdezte félénken.

-         Ugye tudod, hogy ha győzünk, akkor… – a többit a fülébe súgtam. – Érted már? Nem hazudsz majd nekik, csak kicsit eltúlozod a dolgokat.

-         Rendben. – bólintott. Lejárt az idő és pályára léptünk. Amikor beálltunk a hátam mögött mutattam a titkos jelet Kimnek, ami a mi közös taktikánk jele volt. Ő bólintott válaszul.

-         Mindenki kész? – kérdezte a tanár.

-         Engem nem szerelsz le olyan könnyen, mint Kurokot. – mondta magabiztosan Urahara.

-         Hát, persze, hogy nem. Hiszen te vagy a legokosabb a csapatban. – mondtam neki szemrebbenés nélkül hazudva. – És ezt ne mond el a többieknek, de szerintem te vagy a leghelyesebb is. – játszottam a szégyenlős kislányt.

-         Tényleg? – csillant fel a szeme. Az ostobája tényleg szőke, ha még ezt is bevette.

-         Igen. Tudod, amióta csak megismertelek titeket így gondolom. – ennél a résznél már egyáltalán nem figyelt a labdára. – Csak is azért vállaltam el ezt a meccset, hogy közelebb kerülhessek hozzád. De tudod, ha veszítek a többiek csalódnak bennem és én nagyon szomorú leszek. – ezen, látszólag elgondolkozott. De ez hiba volt, ugyan is a tanár megfújta a sípját és feldobta a labdát. Én felugrottam érte és Kim elkapta. Egész szépen elvezettük a labdát, jó volt a csapat munkánk. Már nálam volt a labda és rohantam a palánk felé, amikor Dajan az utamat állta.

-         Engem nem tudsz becsapni! Innen nincs tovább. – mosolygott ördögien.

-         Nem is akarok! – mondtam és a következő pillanatban lepasszoltam Irisnek a labdát. Könnyű dolga, volt, mert csak Josh volt az útjában ugyan is Kuroko ki volt ütve Uraharát Dan, Yamatot Melody foglalta le, Byakuyát pedig Castiel. Én elmentem Dajan mellet és a palánkhoz rohantam ahol már Kim várt. Bakot tartott és én ugortam. Iris lepasszolta nekem a labdát én pedig zsákoltam egyet pont mielőtt sípolt volna a tanár.

-         Sikerült! – ugrált Melody és Iris. Kim csak mosolygott a fiúk lepacsiztak én meg a palánkon lógtam.

-         Valaki segítene? Nem sokáig bírom még! – kiáltottam le kétségbe esetten, ugyan is a palánk rohadt magasan volt, a kezem pedig csúszott. Végül, amikor már nem bírtam tovább és elengedtem a palánkot, de mielőtt leestem volna Castiel elkapott. Én felnéztem és a tekintetünk össze kapcsolódott. Csak bámultam azokba a szürke szemekbe és éreztem, hogy elpirulok. De az idilli pillanat nem tartott sokáig, ugyan is letett és jöttek hozzám gratulálni Dajanék.

-         Szép kis meccs volt. Gratulálok! – mosolygott rám Dajan.

-         Köszi! És bocsi a piszkos húzásokért, de az osztály számított ránk! – kértem bocsánatot.

-         Semmi baj. Nincs harag. – nyújtotta felém a kezét és kezet ráztunk.

Tesi óra végéig beszélgetünk meg kosaraztunk még egy kicsit utána mindenki ment a dolgára, köztük én is. Mentem haza, hogy otthon kihasználhassam a délutánom és bele fogjak egy új animébe. Már várom.

Vége