Fejezet 16.

2014.06.12 18:08

Fejezet 16.

Egy furcsa álom

Haru

Hol vagyok már megint az istenit! Korom sötét van így, hogy lásson valamit az ember? Hirtelen hozzá értem valami kemény és hideghez. Nagy nehezen feltápászkodtam és megláttam egy halvány fényt a távolban. Nagyszerű! Nem vagyok egyedül. Tettem egy lépést a fény felé, de meg is álltam, mert a nyakamba szakadt az ég. Persze nem szó szerint, csak annyira esett az eső, hogy hunyorítanom kellet, hogy merre is van az a kis fény. Lassan elbotorkáltam a fény felé. Amint világosabb lett körbe néztem, hogy hol is vagyok. Amerre csak a szem ellát sírkövek voltak. Nagyszerű ezúttal egy temetőbe csöppentem! Tovább megyek a fény felé és egy temetés tárul a szemem elé. Kíváncsian nézek körül. A szemeim elkerekedtek amint körbe néztem. Hisz ezek a barátaim. Armin, Alexy, Leigh, Lysandre, Iris, Rosa és Jess? Még a bátyám és a lüke barátai is itt vannak. Még is kit temetnek? Közelebb megyek és megnézem a sírkövet. A szemim elkerekednek, amint elolvasom a feliratot.

Kuro Miharu

1996-2013

Élt 17 évet

Ez nem lehet! Képtelenség! Ez, ez, ez az én temetésem! Hihetetlenkedve kezdtem el hátrálni a sírkőtől. A szívem a torkomban dobogott. Hirtelen megfordultam és elfutottam.

„Azt gondoltam, futok valami után, ami elvisz az álmaimhoz,

Még emberekbe botlom ezen a keskeny, kanyargó úton.

Nem mintha vissza akarnék térni ahhoz, ahogy a dolgok voltak akkoriban,

Csak keresem az eget, amit elvesztettem.

Remélem megérted.”

Hogy lehet ez? Csak ezt hajtogattam egészen addig, amíg fel nem buktam valamiben és orra nem estem. Feljebb tornáztam magam és ráültem a sarkamra, a fejemet lehajtottam, így a hajam, ami most leengedve volt eltakarta az arcom.

-         Hogy lehet ez? – kérdeztem halkan magamtól. Arra viszont nem számítottam, hogy választ is kapok rá.

-         Ezt csak te tudhatod! – szólalt meg valaki előttem. Hirtelen felkaptam a fejem és rémülten néztem az előttem állóra.

-         A-anya? – na, ne. Ő nem lehet itt! Hisz ő halott!

-         Szervusz, kicsim! – mosolygott rám. Anyun egy egyrészes, bordó ruha volt. Pont olyan amilyet Dimitritől kaptam, csak ez rövidebb volt, mintha csak egy egyrészes szoknya lett volna. Ezen elgondolkozva végig néztem magamon is. Egy lila szoknyájú egyrészes ruha volt rajtam, aminek a felső része fekete volt két lila csíkkal az elején. A szoknya része kábé a combom feléig se ért le. A ruha a vállamat szabadon hagyta, de attól még volt úja. Ehhez a szereléshez jött a kedvenc Rosa féle fűzős csizmám. Kicsit kezdek félni. Még is mi folyik itt?  - Ne félj kicsim! Amint eljön, az idő mindent megértesz! – nyugtatott anyu. Hihetetlenkedve néztem rá.

-         Amikor mindent megértek? – ráncoltam a homlokom. Igyekeztem nem pánikba esni.

-         Igen. Hamarosan eljön az ideje. – már megint miről van szó?

-         Még is minek az ideje? És mi folyik itt? Hogy lehet, hogy itt, vagy hiszen meghaltál! A saját szemmel láttam! – a végén már a fejemet fogtam és kerek szemekkel bámultam a földet. Túl sok volt ez nekem. Anyu bánatos szemekkel nézet rám.

-         Kicsim! – szólított meg halkan. Felnéztem rá és láttam, hogy a kezét nyújtja felém. Én egy pár másodpercig csak néztem, majd megfogtam a kezét. Ő megszorította a kezem és felsegített. Amikor felálltam bánatosan néztem abba az irányba amerre a barátaimat hagytam. Szép lassan megindultam visszafelé és megálltam egy fa mellett, ami a barátaim mögött volt és onnan néztem őket. Rosa és Jess még mindig zokogott. Rosat Leigh, Jesst pedig Lysandre próbálta vigasztalni. Iris Armin mellett ált, Hannaht pedig a bátyám simogatta. Addig néztem, őket, hogy észre sem vettem, hogy én is sírok. Fájt, így látni őket. Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon. Hátra néztem és anyuval találtam szembe magam. Felé fordultam és ő letörölte a könnyeimet.

-         Mi folyik itt anyu? – kérdeztem tőle szomorúan.

-         Sajnálom kicsim, de nem mondhatom meg! Neked kell rájönnöd. – simogatta meg az arcom.

Már épp válaszolni akartam, amikor hirtelenfelébredtem. Zihálva ültem fel az ágyamban. A szememből vékony patakként csurogtak le a könnyek. A testem remeget, a szívem hevesen vert. Nagyot sóhajtva dőltem vissza. Suz aggódva jött fel hozzám, az ágyba.

-         Semmi baj csak egy álom volt. – suttogtam, miközben megsimogattam.  –Legalább is nagyon remélem. – tettem még hozzá.

Reggel karikás szemekkel ébredtem. Miután sikerült nagy nehezen visszaaludnom, visszajöttek a rémálmaim. Lassan feltápászkodtam és elindultam a fürdőbe. Amikor a tükörbe néztem elborzadtam a saját tükörképem látványától. A szemem alatt karikák voltak mutatva azt, hogy milyen jól aludtam az éjszaka. A hajam olyan volt, mint a varjú fészek. Öröm lesz kibontani, mondhatom. Nagy nehezen normális külsőt varázsoltam magamnak. A szemem alul a karikákat valamennyire sikerült eltüntetni, de hogy ne látszódjon felraktam magamra egy kis sminket. Miután teljesen rendbe szedtem magam elindultam a suliba. Kivételesen Suz is velem jött. Egy tanár sem szólhat érte, mert ha az igazgatónőnek bent lehet az a padlócirkáló vakarcsa, akkor Suznak is joga van itt lenni. Csendesen lépkedtem az üres folyosón. Annyira elgondolkoztam, hogy nem is észleltem a külvilágban bekövetkezett változásokat, vagy is azt, hogy valaki van előttem így neki mentem, de mielőtt hátra estem volna az illető elkapott.

-         Bocsánat! Nem figyeltem. – ráztam meg a fejem.

-         Semmi baj. – szólat meg egy ismerős hang. Meglepetten néztem fel, hogy még is kinek a karjaiban vagyok. Egy barna hajú fiú tartott a karjában, akinek gyönyörű zöld szemei voltak. Szinte éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság és elpirulok.

-         Öhm… - próbáltam kinyögni valami értelmes mondatott, de nem sikerült.

-         Minden rendben Miharu? – kérdezte.

-         Igen. – bólintottam. Ő elengedett, én meg már éppen meg akartam kérdezni, hogy honnan ismer, amikor hirtelen megjelent Nathaniel.

-         Áh, Haru jó, hogy itt vagy! – szólított meg hirtelen, amitől úgy megijedtem, hogy ugrottam egyet.

-         Ne ijesztgess! – mordultam rá a szőkeségre, aki ijedtében majdnem össze sz@rta magát. A szöszi gyávaságára a reakcióm a csak egy lemondó sóhajtás volt. – Miért jó, hogy itt vagyok? – kérdeztem a szőkét.

-         Nos, ha már itt vagy akkor elkísérhetnéd Kentint az osztályához, mert mostantól osztálytársak lesztek. Apropó, osztály! Neked nem órán kéne lenned? És tilos az iskolába állatott hozni! – esett nekem.

-         Fogd vissza magad elnök! – mondtam unottan. – Azért nem vagyok órán, mert jelenleg lyukas órám van. Pontosabban az első kettő órám lyukas. Ami pedig az állatokat illeti, akkor a húgodnak miért szabad bejönnie? – kérdeztem ártatlanul.

-         Tudom, hogy Amber nem egy kellemes személyiség, de azért ne beszélj így róla. – fogta a fejét az elnök.

-         De finoman fogalmaztál. – forgattam meg a szemim. – Ami pedig a kutyát illeti az igazgatónő megengedte. Ha bármi problémád van, ezzel kapcsolatban fordulj felé. De előre mondom, hogy hiába vagy te a D. Ö. K. elnök az én szavam többet ér jelenleg és ezt te is tudod. – mondtam nyugodtan.

-         Rendben. – sóhajtott egyet bosszúsan a szöszi és elvonult. Még is van valami hasonlóság közte és a húga közt és itt nem a hajszínre gondolok.

-         Te aztán határozott vagy. –szólalt meg hirtelen mellettem Kentin. Én ijedtembe most nem csak ugrottam, hanem sikkantottam is egyet. Kentin jót nevetett rajtam. – Nem kell félni, csak én vagyok. – mosolygott rám a srác. Erre én is elmosolyodtam.

-         Nem mondom jól megváltoztál, mióta legutóbb találkoztunk. Na meg persze megnőttél. – mondtam miközben felnéztem rá.

-         Hát igen. Kemény volt a katonai iskola, de már itt vagyok. – vont vállat.

-         Nos, akkor emlékszel még az épületre vagy vezesselek körbe újra? – kérdeztem jókedvűen.

-         Nos, lássuk csak… - színlelt gondolkodást a srác. – Mit szolnál hozzá, ha körbe vezetnél? – kérdezte mosolyogva.

-         Legyen. – bólintottam. Már épp indultunk volna el, amikor hirtelen valaki a nevemet kiáltotta.

-         Hé Kuro! – meglepetten fordultam hátra. Johnny volt az.

-         Mi az Johnny? – kérdeztem tőle.

-         Nem jössz kosarazni? Úgy sincs első két óra, ráadásul a srácok is itt vannak.

-         Majd később, most körbe vezetem Kentint. – böketem a mellettem szobrozó srácra.

-         No, csak! Bepasiztál, a bátyád tudta nélkül? Bár meg kell hagyni, hogy most legalább volt ízlésed. – nézett végig elismerően a barnán. Én elpirultam.

-         Mond csak Johnny neked nincs dolgod? – kérdeztem tőle vörös arccal.

-         Jó, jó megyek már! De a bátyád nem fog örülni neki, hogy már megint bepasizol. – mondta majd sarkon fordult.

-         Johnny! – sziszegtem elfojtott hangon.

-         Oké, már itt sem vagyok! – végre elment! Ken csak pislogott. Szerintem nem fogta fel igazán a dolgokat. Sóhajtottam egyet és a barnaságra néztem.

-         Akkor merre menjünk elsőnek? – kérdeztem tőle.

-         Mondjuk, mehetnénk a tornaterembe. Kíváncsi vagyok arra, hogy játszol. – mosolyogott rám szívdöglesztően. Édes Istenem eddig egy fiú sem fogott meg Castiel óta, erre most feltűnik ő és én már is egy pillantásától zavarban vagyok. Édes Istenem most segíts meg.

-         Rendben. – bólintottam piros arccal. Bementünk a tornaterembe és láttam, hogy a fiúk már nagyban meccseztek, de amikor beléptünk minden szem ránk szegeződött.

-         Nocsak Haru hát téged is látni erre fele? – mosolygott rám Yamato.

-         Haru! – ugrott a nyakamba a két sült bolond, alias Kuro és Josh.

-         Szálljatok már le rólam! – vágtam földhöz mindkettőt egyesével.

-         Wow csak nem elkezdtél judózni? – kérdezte Hisagi.

-         De. Kellet már! – ropogtattam meg a nyakam.

-         Miért? – kérdezte Urahara.

-         Csak nem a miatt a lány miatt, aki már régóta fenyeget? – kérdezte Dajan.

-         Honnan? – kérdeztem meglepetten.

-         Mi csoda? Fenyegetnek? És erről miért nem szóltál? – támadott le Johnny.

-         Azért mert ez az én ügyem. – dünnyögtem félre nézve.

-         De azért elmondhattad volna! – ordított rám. – A barátaid vagyunk, igazán bízhatnál bennünk!

-         Nem erről volt szó! – üvöltöttem már én is. Johnny meglepődve nézett rám.

-         Hát akkor?

-         Arról, hogy a barátaimmal fenyegetett meg! – mondtam csendesen. – Minden egyes alkalommal, azzal fenyegetett meg, ha az útjába állok, akkor nem garantálja a barátaim épségét. És tudod jól, hogy magamat még, úgy ahogy meg tudnám védeni, de Rosa és Jess nem tudnák megvédeni magukat. Értük tettem mindent. – a végén már nem bírtam tovább és összecsuklottam. Lehajtott fejjel ültem Johnny előtt és némán folytak a könnyeim. Eddig bírtam. A sok felgyülemlett és elfojtott érzés most tört felszínre. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon.

-         Miért nem ezzel kezdted? Hidd el segítettünk volna, húgi. – felnéztem és a bátyámmal találtam szembe magam.

-         Gomenne Nii-san! (Bocsi bátyó!) – hajtottam le a fejem. Igen tudok japánul. Hirtelen karok öleltek körbe.

-         Ugyan, igazán sejthettem volna, hogy ez lesz belőle, amikor elmondtad, hogy mit csinált veled az a kígyó. – ölelt magához szorosan. Én engedelmesen bújtam a karjaiba.

-         Arigato! – dünnyögtem.

-         Nem tudnátok végre olyan nyelven beszélni, hogy mi is értsük? – akadt ki Kuroko. Erre muszáj volt elnevetnem magam.

-         Egyáltalán milyen nyelven beszéltek? – kérdezte unottan Josh.

-         Japánul. – mondtuk egyszerre a bátyámmal miközben felsegített.

-         Na, jó most, sipirc, átöltözni és utána irány a pálya és utána kápráztasd el a barnaságot! – súgta a fülembe a bátyám.

-         Nii-san! – mondtam elpirultan. De ő csak mosolygott. Nagyot sóhajtva indultam el átöltözni. Amikor kijöttem az öltözőből felkötöttem a hajam, hogy ne zavarjon a játéknál. Amikor végeztem meglepetten néztem körül. A fiúk engem bámultak tátott szájjal. – Mi az?

-         Fiúk a nyálatok azért ne csöppenjen el! – mondta Ranmaru gúnyosan.

-         Csini vagy! – jött oda hozzám Kentin.  –Már értem, hogy miért hiányolnak ennyire a fiúk! – súgta a fülembe a srác, mire éreztem, hogy elpirulok. Egy türkiz trikó volt rajtam hozzá fekete rövidnadrággal és egy pár hosszú szárú torna csukával. Te jó ég, mihez kezdtek volna, ha megint szoknyában jövök ki?

-         Hé, Rómeó hátrébb az agarakkal! – húzta arrébb a fiút Johnny.

-         Bocsi nem tudtam, hogy együtt vagytok. – mondta a barnaság.

-         Isten ments! De hogy vagyunk együtt! – mondtam gyorsan. – Johnny enged el! – szóltam rá a punkra, de az nem engedte el. – Most! – hogy nyomatékosítsam a szavam, dobbantottam egyet. Erre már eleresztette a srácot. – A f*ne egy már meg azt a bátyásodó éned! – morogtam.

-         Nyugi kislány! – csitított le. Na, most már nem Kentin miatt voltan vörös, hanem az ideg miatt.

-         Nyugalom gyerekek inkább játszunk! – csitított le minket Hisagi. És így telt el ez a napom.

A kosarazás után egész nap Kentinnel voltam. Hála Istennek ma nem zargatott Deborah. Épp az osztályteremben voltunk Kentinnel (elfoglalta a mellettem lévő padot) amikor felvetett egy érdekes ötletet.

-         Szóval meg akarod leckéztetni Ambert. – kérdeztem, mire a srác bólintott. – És azt kérdezed tőlem, hogy elég jó ötlet-e? – ismét bólintott. – Nos, miért is ne. Megérdemli, legalább valamennyit visszakap a gonoszságából. – mosolyogtam a fiúra.

 

The end