Fejezet 11. - különkiadás: ijesztő ex a láthatáron
Ayumi
Két nap telt el azóta, hogy Deborah lebukott és elment. Azóta nem beszéltem Castielel mert hol az iskolai színdarab próbájára jártam, hol a koncertpróbára, szóval elég elfoglalt voltam. Éppen a folyóson siettem, amikor szokás szerint beleütköztem a teremből kilépő Castielbe és hátra estem.
- Aucs! Erről tényleg le lehetne szokni. – mondtam, miközben a sajgó fenekemet simogattam.
- Hova sietsz ennyire? – kérdezte miközben felhúzott a földről.
- Próbára. A tanár kitalálta, hogy nem elég a napi kettő, hanem napi három kell, mert nemsokára itt a premier. És a lelkemre kötötte, ha elkések valamelyik próbáról, akkor addig maradok ott, amíg legalább háromszor el nem próbáltam az egész történetet.
- Akkor nem is tartalak fel. – mondta és utamra engedet, de a D.Ö. K-ös teremnél valakibe megint beleütköztem.
- Sumimasen! (Elnézést!) – kértem bocsánatot az illetőről. Aztán hirtelen leeset, hogy már megint japánul beszélek.
- Nincs semmi! – mondta és felsegítet. Egy hosszú fekete hajú lány állt előttem tengerkék szemekkel. Istenem, de gyönyörű! Ha legalább fele ilyen jól néznék ki…
- Te tudsz japánul? – esett le, hogy az előbb értette a bocsánatkérésem.
- Igen, mivel japán vagyok. – mosolygott rám.
- Én is. – válaszoltam tűnődve. Nekem is hosszú fekete hajam volt, de neki legalább combközépig leért.
- Haru? – kérdezte Castiel meglepetten. Jé, ezek ismerik egymást? – Te mit keresel itt? – kérdezte a vörös kissé ijedten. Jaj de kedves fogadtatás.
- Áh, szia Castiel. Ne aggódj nem miattad jöttem vissza. Szimplán csak a papírjaimért jöttem. – mondta és meglengette a kezében leledző papírlapokat. – Amúgy ahogy látom még mindig nem változtál. Mond csak Deborah már visszakönyörögte magát hozzád? – kérdezte furcsa hangnemben.
- Ja, de már le is lépett. – válaszoltam a vörös helyett. Bár kezdtem félni ettől a lánytól azért egy kicsit szimpatikus volt.
- Nem csalódtam benned. Lemerem fogadni, hogy egyből visszafogadtad amint megjelent. – mondta gonosz mosollyal én pedig kezdtem félni tőle. – Komolyan, hogy lehetsz ennyire bolond? – kérdezte színpadiasan sóhajtva én inkább elbújtam vörös mögé.
- Nincs jobb dolgod, mint, hogy engem basztatsz? – kérdezte morogva a vörös.
- De lenne, de ez mókásabb. – mondta, miközben hátra dobta a haját. Ekkor megszólalt egy újabb hang.
- Áh, mint a házasok! Vigyázz Haru Akashi még a végén féltékeny lesz! – jelent meg egy hosszú sötétkék hajú lány és egy világoskék hajú lány.
- Castiel-kun megint hülye vagy? – kérdezte köszönésképp mire nekem megjelent egy vízcsepp a fejemen.
- Hanna, Ai? Nektek nem a fiúkkal kéne lennetek? – kérdezte Haru.
- Azokkal az állatokkal, akik úgy viselkednek, mint akik most szabadultak az állatkertből? Kösz nem. Nem teszem tönkre a hírnevemet. Különben is Hachit és Jest is otthagytuk.
- Nem lesz gond Haru -chan. – szólalt meg a világoskék hajú.
- Hanna, Ai és még Hachi és Jess is? Az egész banda itt van? – akadt ki Castiel.
- Aha. Újra összeálltunk és most nyaralni jöttünk néhány ismerősünkkel. Csak egy kis nosztalgiára jöttünk be. – válaszolt a sötétkék hajú.
- Haru! Hanna! Ai! – jelent meg Rosa és a fekete hajú nyakába vetette magát.
- Rosa megfojtasz! – köhögte, mire a fehér hajú lekászálódott a nyakából.
- Istenem semmit sem változott. – mosolygott Hanna.
- El sem hiszem! Az első, a második és a harmadik generációs csábító egy helyen nem hittem volna, hogy eljön ez a nap. – pattogott, mint a Duracell nyuszi.
- Még mindig nem szoktál le erről a hülye névről? – kérdezte sóhajtva a fekete hajú. Én meg csak Castiel válla mögül pislogtam, hogy mi folyik itt.
- Még mindig szokásod, hogy játszod, az elérhetetlent Mond csak bepasiztál már? – kérdezett vissza a fehér hajú. Mielőtt bárki is válaszolhatott volna ismét egy idegen jelent meg.
- Igen van barátja. – válaszolt, majd a feketéhez lépett és egy puszit nyomott az arcába.
- Nem sokáig bírtad Akashi. – kuncogott Hanna.
- Igazán meg nevelhetnéd az Aonime-t. Annyi kultúra szorult belé, mint egy öszvérbe. – válaszolt az Akashi nevezetű fiú, miközben átkarolta Haru derekát. Neki is vörös haja volt, mint Castielnek, és felemás szeme. Hogy is hívják ezt a betegséget? Á, nem jut az eszembe. Na, mind1. Szóval az egyik szeme olyan vörös volt, mint a haja a másik meg sárga. Ha nem lenne elég ennyi, akkor még hozzá adhatjuk azt is, hogy macskavágású szemi voltak. Elég ijesztő alak.
- Ha Momoi nem bírta tíz év alatt megnevelni, akkor én, hogy tudnám? – kuncogott a kék hajú.
- Ideje indulni, ha még ma el akarjuk érni a szállást! – mondta Haru.
- Ne már máris mentek? – kérdezte csalódottan Rosa mire Haru felnevetet.
- Nem akarjuk felforgatni a Sweet Amorist nem azért jöttünk. Nyaralni jöttünk a tengerpartra, csak pár papírért ugrottam be. – mondta szelíden mosolyogva. Sugoi… Ennek a lánynak még az is jól áll, ha gonosz! – Na, nekünk ideje indulni. Örök volt újra találkozni! – ölelte át Rosat. Miután elbúcsúztak egymástól elindultak, de előtte még Haru félre hívott és ellátott pár jó tanáccsal, a vörössel kapcsolatban.
- Öhm, köszi, de miért segítesz? – kérdeztem zavartan.
- Azért mert tudom milyen nehéz ezzel az idiótával és rendes lánynak tűnsz. – veregettet vállon, majd elindult a többiekkel.
- Ijesztő egy exed van! Deborah hozzá képest molyfing. – néztem a vörösre majd elindultam a próbára ahonnan már vagy tíz percet késtem.
Vége