fejezet 11.

2014.06.12 17:55

Fejezet 11.

Furcsa találkozás, avagy így csinálja a Máltai Szeretet szolgálat

Mostanában egyre gyakrabban járok a kosaras klubba és ez feltűnt a barátaimnak is. Jött is a számon kérés, hogy mióta vagyok én ilyen aktív tagja a klubnak. Először csak hárítottam, mert milyen dolog már, hogy még csak most szakított velem a volt barátom, és én már is pasizok. Bár én ezt nem nevezném pasizásnak. Elvégre ez olyan, mint egy korrepetálás, csak itt nem matekozunk, hanem kosarazunk. Amióta délutánonként kosarazok, azóta tök jó alakom van, és a tesi órán is jobban teljesítek.

Most is tesi óra van. És kosaraznunk kell. Már tíz perce játszunk és az ellenség áll nyerésre. Hogy miért? Azért mert nekem jutottak a lehető legbénább játékosok csapattagnak. Ó Istenem miért büntetsz? Ja, hogy kikről beszélek? Természetesen Amberről és a csicskásaikról. Most is ott megy el mellettük az ellenség és mit csinálnak? A körmüket reszelik! Basszus!

-         Időt kérek! – jeleztem a bírónak. - Ide figyelj hercegnő és csikásai! – mentem oda és megfogtam Amber pólóját és magamhoz húztam. – Ha nem aktivizáljátok magatokat és kikapunk, garantálom, hogy az lesz a legkisebb gondotok, hogy milyen a körmötök. – fenyegettem meg őket. Látszólag hatott a fenyegetés.

-         Mi-miről beszélsz? – kérdezte rémülten Amber.

-         Ha elveszítjük, a meccset megtudod. Ajánlom, hogy kapjátok össze magatokat, különben megkeserülitek! – szóltam még hátra mielőtt elindultam volna.

-         Terv? – kérdezte tőlem Iris. Nagyon lelkesnek tűnt.

-         A szokásos. Számítok rád. – mondtam neki miközben megtöröltem a pólóban az arcom.

-         És mi lesz Amberékkel? – kérdezte aggodalmasan.

-         Hát kicsit megfenyegettem őket. – mondtam, miközben megint megtöröltem az arcom. – Majd meglátjuk mennyire hatásos.

-         Rendben. – bólintott és a helyére ment. Folytattuk a meccset és végül nyertünk, bár nem sokon múlott, hogy elveszítsük.

-         Gratulálok! Ügyes voltál. – jött oda hozzám Dajan.

-         Köszi! Jó tanárom volt. – erre mindketten nevettünk. – És mi szél hozott erre? – kérdeztem miközben a törölközőmet a nyakamba tettem.

-         Nem a szél hozott, hanem a két lábam. Hamarabb végeztem a suliba és kíváncsi voltam a meccsetekre. És mivel győztél ezért itt a jutalmad. – adott nekem egy üveg vizet.

-         Köszi! Pont erre van most szükségem. – mondtam és meghúztam az üveget.

-         Kisasszony! – szólt nekem a tesi tanár a terem másik oldalából.

-         Bocsi egy pillanat! – mondtam Dajannak és oda mentem a tanárhoz.

-         Nagyon jól játszott. Mostanában nagyon jól teljesít tesi órán. Szeretném, ha rész venne egy tornaversenyen.

-         Öhm, de nem vagyok valami nagy sportember, a kosárhoz értek meg a futáshoz.

-         Akkor majd olyan versenyszámokban fog szerepelni.

-         Rendben, gondolom addig úgy se hagy békén. – sóhajtottam és visszamentem Dajanhoz.

-         Nah, mi volt? – kérdezte.

-         Benevezett egy tornaversenyre. – sóhajtottam nagyot. Ő csak nevetett.

-         Nem tűnsz valami lelkesnek.

-         Hát nem vagyok valami nagy sportember. A futáshoz értek meg most már a kosárhoz. – sóhajtottam kínomban.

-         Biztos ügyes leszel. – biztatott.

-         Remélem.

-         Majd elmegyek szurkolni. – mosolygott rám.

-         Arra szükségem lesz. Érzem, hogy le fogok bőgni.

-         Biztos nem! – veregettet hátba. – Ez volt az utolsó órád?

-         Igen miért?

-         Be szeretnélek mutatni pár kosaras haveromnak.

-         Redben, csak átöltözök. – rohantam az öltözőbe. Gyorsan átöltöztem és összepakoltam. Felvettem a táskát a vállamra és indultam ki az öltözőből. Ekkor Castielbe botlottam. Felvontam a szemöldököm.

-         Jól játszottál. – szólalt meg.

-         Köszi. – kínos csönd. Ciki. – Na, jó nekem erre nincs időm. – mentem el mellette, de ő a falnak nyomot. Én csak megforgattam a szemem.

-         Ugyan már. Most haragszol? – kérdezte. Nem b*zd meg!

-         Már nem. – mondtam miközben átbújtam a karja alatt. – De most már mennem kell. – mentem volna el, de most a karomat kapta el. – Mi van már? – kérdeztem türelmetlenül.

-         Mi bajod van? – ez tényleg ennyire sötét?

-         Hm, lássuk csak! Szerinted? – néztem rá szúrósan.

-         Ne szórakozz velem! – sziszegte és megszorította a karom.

-         Minden rendben? – jött be Dajan.

-         Nem éppen. – néztem szúrósan Castielre aki kihívóan méregette a fekete hajút. – Eresz már el! – téptem ki a karom a keze közül.

-         Szóval ő az új pasid? – szólalt meg gúnyosan.

-         Ha ennyire tudni akarod, akkor Dajan nem a pasim. – itt rám nézett. – De ha a pasim lenne, akkor sem lenne hozzá semmi közöd.

-         Ne szórakozz velem! – sziszegte nekem. Jutalmul kapott egy hatalmas és csattanós pofont.

-         Engem te csak ne fenyegess! És ez legyen emlékeztető arra, hogy mi bajom is van veled. – mondtam neki. – Induljunk. – néztem Dajanra.

-         Rendben. – így hagytuk magára a még mindig az arcát fogó Castielt. – Elég kemény volt az a pofon.

-         Megérdemelte. – mondtam neki miközben mentünk kifele az öltözőből.

-         Abban biztos vagyok. Egyébként jól nézel ki. Csini és vad. – kacsintott rám. Erre elnevettem magam. Ma egy fekete szaggatott harisnya volt rajtam, ami fölé egy zöld láncos szoknyát húztam, ami kockás mintázatú volt. Felé egy ujjatlan magas nyakú türkiz fölsőt az elmaradhatatlan fekete kabátommal. A hajamat felkötve hagytam, a tesi óra után.

-         Köszi. – mosolyogtam rá. – És milyenek lesznek a barátaid? –kérdeztem témát váltva.

-         Ugyan olyan jó fejek, mint én. – húzta kis magát. Megint felnevettem.

-         És nekik is ilyen nagy az önbizalmuk? – kérdeztem mosolyogva.

-         Természetesen! – itt már mindketten felnevettünk. Kinyitotta a tornaterem ajtaját és előre engedet.

-         Köszönöm. – néztem rá elismerően. Az útközben sokat nevettünk. Hála Dajannak eszembe se jutott az a bunkó paraszt.

Dajan barátai nagyon jó fejek és kedvesek voltak.

-         Skacok bemutatom nektek Harut. Ő az, akiről beszéltem nektek.

-         Sziasztok! – köszöntem nekik.

-         Szia! Örülünk, hogy megismerhetünk. Már sok jó dolgot hallottunk rólad. A nevem Hisagi.– csókolt kezet az egyik, mire elnevettem magam.

-         Csupa jó dolgot mi? – nézetem a fekete hajú lovagra.

-         Természetesen. – mosolygott Dajan mire a többiekkel elnevettük magunkat.

-         Van kedved játszani velünk? – pörgette meg az ujján a labdát az egyik szőke hajú egyén.

-         Előbb be kéne mutatkozni Szöszi! – vágta hátba egy másik haver. – Az én nevem Yamato. – mutatkozott be egy magas néger fiú. Rövid fekete haja volt. Mások talán félelmetesnek tartották, volna, de nagyon barátságos volt.

-         Urahara. – mutatkozott be a szöszi.

-         Josh.

-         Byakuya.

-         Kuroko. – mutatkozott be a hatodik egyén. Ezután neki álltunk kosarazni, ami az én szempontomból elég vicces volt elvégre magas sarkú csizmában voltam. Ezt a fiúk szóvá is tették.

-         Biztos, hogy bírsz majd így játszani? – kérdezte Hisagi.

-         Ne aggódj, itt a tornacipőm. – mutattam fel neki a lábbeliket.

-         Te aztán felkészült vagy. – nézte csodálkozva a cipőket, miközben a fejét vakargatta. Erre muszáj volt nevetnem.

-         Dehogy vagyok én felkészült!  Csupán a véletlen műve.– kérdőn nézett rám. - Tesim volt utoljára. – adtam meg neki a magyarázatott.

-         Ja! Értem. – válaszolt. Egész jól szórakoztunk. Végül aztán mi nyertünk. A kosarazás után beültünk a közeli pizzázóba. Én mentem volna haza, de a fiúk meghívtak engem is, mondván, ha maradok, akkor állják a részem és ki utasítana vissza egy ilyen ajánlatott? Hát nem én. Jókat beszélgettünk, aztán egyszer csak Dajan felhozott egy kínos témát.

-         Mond csak ki volt az a fiú az öltözőben? – kérdezte komolyan. Erre a többi fiú is elhallgatott és érdeklődve néztek rám.

-         A volt barátom.  – sóhajtottam nagyot. – Amikor elsőnek találkoztunk épp előtte szakítottunk. Már ha lehet azt szakításnak nevezni. – sóhajtottam keserűen.

-         Hogy érted? – kérdezte Hisagi.

-         Úgy, hogy a volt barátnője visszajött és a szemem láttára csókolta meg. Amikor számon kértem, hogy kicsoda az a lány azt felelte, hogy a barátnője. – adtam elő a történetet.

-         Ahhoz képest ma elég féltékenyen viselkedett. – állapította meg Dajan.

-         Miért mit csinált? – kérdezte Josh.

-         Megfenyegette. – válaszolt helyettem Dajan.

-         Hogy mit csinált? – kérdezték elhűlve a fiúk.

-         De meg kapta a magáét. – nevette el magát Dajan. Erre én is elmosolyodtam.

-         Felpofoztam. – vontam vállat.

-         Hogy mit csináltál? – kérdezték döbbenten.

-         Ki sem nézném belőled, hogy bárkit meg tudnál ütni. Nem úgy értem, hogy gyengének látszol, hanem barátságosnak. – elmélkedet Byakuya.

-         Pedig igen nagyot ütött. Csak úgy csattant a srác azt se tudta hirtelen, hogy mit csináljon. – mesélte Dajan.

-         Aszta. Kicsi lány nagy erővel. – nyögte be bamba képpel Josh. Erre mind elnevettük magunkat. Még sokáig beszélgettünk, utána Dajan haza kísért.

Másnap a suliban Rosa és Jess számonkérést tartottak.

-         Dalolj, csak madárka mi közöd van neked ahhoz a kosaras fiúhoz? És ne tagadd láttuk, hogy a tegnapi meccs után beszélgettetek!

-         Az ő neve Dajan és a kosaras klub tagja. De nem a mi sulinkba jár. Mivel az ő sulijában nincs lehetőség arra, hogy tudjon kosarazni ezért hozzánk jár át.

-         Aszta jó sokat tudsz róla. – ámuldozott Rosa.

-         Volt időm megismerni. Amilyen gyakran járok mostanában. – tettem hozzá.

-         És mikor ismerkedtetek meg? – kérdezte izgatottan Jess.

-         Aznap amikor Castiel szakított velem. A park után arra gondoltam, hogy bejövök és levezetem a feszültséget. Akkor találkoztunk elsőnek.

-         És ezt nekünk miért nem mondtad el? – tette csípőre a kezét Jess.

-         Azért mert féltem, hogy mit gondolnátok.

-         Ugyan már! – legyintett Jess.

-         Nem gondoltunk volna rólad semmi rosszat. – tette hozzá Rosa.

-         Mesél még róla! – kért izgatottan Jess.

-         Imád kosarazni és tegnap bemutatott a kosaras haverjainak.

-         Tegnap láttam Castielt a torteremben a meccsed alatt. – komolyodott meg Jess.

-         Tudom. Beköszönt nekem az öltözőbe. – válaszoltam, miközben ökölbe szorítottam a kezem.

-         Mit csinált az a barom? – kérdezte Jess.

-         Megkérdezte, hogy miért haragszom rá, meg, hogy mi bajom van vele. Aztán megfenyegetet és jutalmul kapott megint egy hatalmas pofont.

-         Isten barma. – fogta a fejét Jess.

-         Az. – értett egyet Rosa. Megszólalt a becsöngő, és miután elbúcsúztunk Rosától bementünk a terembe.

A mai nap nem volt valami érdekes. Mivel péntek volt így nem volt valami sok óránk. Miután minden órám véget ért még elintéztem az igazgatóval, hogy Suz-t behozhassa, jövő héten a suliba. Miután ott is végeztem, mentem a folyóson amikor Amber és a csicskásai gúnyos nevetését hallottam. Még pont elkaptam, hogy elveszik szegény fiútól a pénzét mondván, hogy ma étteremben akarnak ebédelni és elmennek. Gyorsan oda mentem szegényhez és fölsegítettem a földről.

-         Jól vagy? – kérdeztem tőle.

-         Igen Miharu. Köszönöm. –Hát ez meg?

-         Öhm, tudom, hogy elég sz*r az arcmemóriám, de tényleg nem tudom, hogy ki vagy. Bocsi!

-         Nincs semmi baj! Ken, vagyok. Egy osztályba járunk. – szegény srácnak jól ellátták a baját. A szemüvegét betörték, a szeme alatt karmolás nyomok és a lila foltok mellett véraláfutások díszítették az arcát. Óvatosan végig simítottam az egyik seben. Ő halkan felszisszent.

-          Elég szépen elbántak veled. – állapítottam meg miközben felsegítettem a földről.

-         Tudom! – kezdett el sírni.

-         Hé, hé, hé! Ne-ne sírj! – próbáltam kétségbe esetten próbáltam vigasztalni. – Gyere, elviszlek az orvosiba. – raktam az egyik karját a nyakamba, hogy megálljon stabilan.

-         Köszönöm. – szipogta. Istenem. Máskor nem csinálnék ilyet, de megesett rajta a szívem. Komolyan én lehetnék a Máltai szeretet szolgálat példa képe. Nagy nehezen elvittem az orvosiba, ahol elláttam a sérüléseit. Már amennyit tudtam. Ugyan is én nem vagyok orvos, és az iskolai nővér sincs itt.

-         Készen is vagyok. Nem lett valami tökéletes, de a legjobb tudásom szerint láttalak el. – álltam fel mellőle és elpakoltam.

-         Köszönöm.

-         Ugyan már nincs mit. – legyintettem és felsegítettem. – Merre laksz? – kérdeztem. Ugyan is a nagy tervem az volt, hogy haza viszem, mert szegény alig áll a lábán, így egyedül nem tudna haza menni. Nos, miután megtudtam, hogy a közelembe lakik, sőt azt, hogy ő a szomszédom már csak egy dolgom volt hátra. – Rendben. Te most maradj itt! Én elmegyek, szólok Dajannak, hogy ma nem tudok menni edzésre. Te innen el ne mozdulj! Vili? – kérdeztem tőle mire bólogatott. Elszaladtam a tornaterembe és szerencsémre Dajan is ott volt.

-         Szia! – köszönt.

-         Szia! – köszöntem vissza. – Bocsi, ma nem tudok jönni edzésre. A folyosón találkoztam az egyik osztálytársammal akit Amberék összevertek.

-         Uh, szegény. – reagált Dajan.

-         Már elláttam valamennyire a sérüléseit, de mivel alig áll a lábán ezért segítek neki haza menni. Úgy is a szomszédban lakik. – sóhajtottam egyet.

-         Hatalmas szíved van. – mosolygott Dajan.

-         Ja. Már lassan én leszek a Máltai szeretet szolgálat példaképe. – húztam ki magam, de nem bírtam sokáig komoly maradni, így együtt nevettem én is Dajannal.

-         Akkor hétfőn találkozunk. – búcsúzott el tőlem.

-         Aham. Aztán vigyázz ám magadra. Na, hello! – köszöntem el és rohantam vissza Kenért az orvosiba. Együtt baktattunk a lámpákkal megvilágított utcán és beszélgettünk. Egész jól kilehet jönni vele. Megtudtam, hogy egy olyan lányba szerelmes, aki le se sz*rja. Szegény srác.

A következő héten, amikor beértem a suliba nagy meglepetésben volt részem.

-         Elmész?  - kérdeztem csodálkozva Kentől.

-         Igen. – bólintott.

-         De miért?

-         Azért mert apukám átíratott egy katonai suliba.

-         Katonai suli?

-         Igen. Elmeséltem neki, hogy mit csináltak velem Amberék, és azt mondta, hogy nem csinálhatnak ilyet az ő fiával holmi leányzók.

-         Miért, micsoda az apukád?

-         Katona.

-         Aha. Akkor már értem. Sok szerencsét és kitartást.

-         Köszönöm. És köszönök mindent! – ölelt át a srác. Visszaöleltem neki utána szétváltunk.

-         Hé, Ken! – kiáltottam utána mielőtt elment volna. Leakasztottam a nyakláncomat a nyakamból és oda dobtam neki. – Szerencsét hoz! Majd ha visszajössz, akkor visszaadod. – mosolyogtam. Akkor még nem tudtam, hogy ez mihez fog vezetni.

 

Vége