Fejezet 10:Kezdődjék az előadás! – VII. felvonás: Deborah lebuktatása és a remény újra éledése part 2.
Kezdődjék az előadás! – VII. felvonás: Deborah lebuktatása és a remény újra éledése part 2.
- Még is mit képzelnek? – kérdezte egy idős férfi az asztalra csapva. – Ide jönnek, és követelőznek, miközben nem is lenne szabad itt lenniük! Ráadásul azt állítják, hogy egy évvel ezelőtt önöket igazságtalanul küldtük el!
- Kérem, hallgasson minket végig! – szakította félbe Ryuu.
- Nem! – vágta rá ingerülten az őszülő férfi. – Csalódtam magukban és e semmi sem tud változtatni!
- Uram, kérem, hallgasson végig minket. – szólalt meg nyugodtan az eddig csendben álló Kutchiki.
- Kutchiki magában is csalódtam! Azt hittem magának van egy kis esze, de látom nincs. Ezek után remélem, megérti, ha nem kell tovább nálunk dolgoznia.
- Na, de uram! – kiáltott fel Reiji. – Mi csak az igazságot mondjuk!
- Oh, igazán? És van bizonyítékuk? – kérdezte a férfi. – Mert ha nincs, akkor kérem, ne rabolják tovább az időmet! – mutatott az ajtóra, ami ebben a pillanatban kinyílt és egy fekete hajú lány lépett be rajta. Az igazgató arcára kiült a döbbenet, ahogy az új jövevényt nézte, aki kecses léptekkel közeledet feléjük. A többiek arcán azonban megkönnyebbülés látszódott. Mind tudták, hogy nyert ügyük van, most hogy megjelent.
- Késtél! – fordult Shin a jövevény felé.
- Bocsi próbám volt. Nem volt könnyű elszabadulni onnan tekintve, hogy közel a premier napja. Na meg legutóbb is hirtelen léptem le a próbáról és a tanár nagyon ki volt akadva. – válaszolt miközben hosszú fekete haját hátra dobta, majd az igazgatóra szegezte a tekintetét. – Bizonyíték kell? Hallgassa meg ezt! – dobta a férfi kezébe a diktafont.
Haru
Sietős léptekkel haladtam a csicsás folyósón, aminek a falán a kiadó valamennyi sztárjának képe lógott. Amikor elértem a folyosó végére egy hatalmas ajtó látványa fogadott, ami mellett egy kis tábla jelezte, hogy ez az igazgató irodája. Remek még nem költözött el. Nagy léptekkel indultam az ajtó irányába és nagy lendülettel tártam szélesre a nehéz és díszes faragású faajtót. A hatás nem maradt el. A teremben egy csapásra csönd lett, az igazgató elkerekedett szemekkel bámult rám, mint aki szellemet lát. Nem zavartattam magam, nyugodt léptekkel haladtam az asztala felé és csak a fiúk mellet álltam, meg akiknek az arcán a megkönnyebbülés látszódott. Még apámén is, pedig ő aztán elmehetne ügyvédnek is. Úgy látszik, az én kezemben van a banda jövője.
- Késtél. – mondta kissé remegő hangon Shin.
- Bocsi próbám volt. Nem volt könnyű elszabadulni onnan tekintve, hogy közel a premier napja. Na meg legutóbb is hirtelen léptem le a próbáról és a tanár nagyon ki volt akadva. – válaszoltam miközben hosszú fekete hajamat hátra dobtam, majd az igazgatóra szegeztem a tekintetem. – Bizonyíték kell? Hallgassa meg ezt! – dobtam a férfi kezébe a diktafont. A férfi bólintott és elindította a felvételt. Mire végig hallgatta kissé sápadt volt az arca.
- És mit vártok mit csináljak ezek után? – kérdezte és ránk emelte a tekintetét.
- Fiúk, kérlek, menjetek ki! – mondtam, feléjük se fordulva. Most hálát adok az égnek, hogy annak idején annyit néztem a Judy bírónőt.
- Na, de Ange! – tiltakozott Ryuu azonban, amikor apám a vállára rakta a kezét elhallgatott. – Rendben. – mondta lehajtott fejjel.
- Aztán nehogy csalódást okozz! – súgta Shin a fülembe kifele menet. Erre elkellet, hogy mosolyodjak. Mikor mindenki kiment az igazgató várakozóan és kissé elveszetten nézett rám.
- Nem hittem, volna, hogy valaha még látlak. Főleg nem azok után, ami történt. De most még is itt állsz előttem, újra.
- Hát, igen. – szólaltam meg karba font kézzel. – Egy évvel ezelőtt összetörtél. Elvesztettem a zenében való hitem és utána nem nyúltam egy hangszerhez sem, nem énekeltem. – mondtam halkan színtelen hangon.
- Ayame… - suttogta halkan.
- Nem. – szakítottam félbe. – Már rég nem úgy hívnak. Amióta beadtál az árvaházba az óta nem így hívnak. Már Ayumi vagyok. – mondtam határozottan. – És az óta nem vagy az apám. Az én apám jelenleg épp kint várakozik rám, hogy mikor megyek ki és jelentem, be hogy visszatérünk. Mert ő bízik bennem és szeret. Soha nem válna meg tőle, még annak ellenére sem, hogy nem a vérszerinti lánya vagyok.
- Sajnálom. – hajtotta le a fejét.
- Tudod az után miután apa örökbe fogadott és láttam, hogy milyen elfoglalt néha úgy éreztem meg tudok bocsájtani neked. Még akkor is, amikor elsőnek találkoztunk, de aztán újra összetörtél és elvetted a legfontosabb dolgot az életemben. A zenében való hitem! – mondtam keményen. – nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Hosszú néma csend után végül megszólalt.
- Sajnálom. Mit csináljak, hogy megbocsáss nekem? – kérdezte reményvesztetten.
- Ha igazán jóvá akarod tenni, akkor, add vissza, amit elvettél tőlem! – vágtam rá. Rémnézett és a tekintetünk kapcsolódott. Pár percig farkasszemeztünk, aztán elfordította a tekintetét és sóhajtott.
- Rendben, de kérdeznék valamit. – egyezett bele. – Ő tudja? – kérdezte sejtelmesen.
- Nem. Nem mondtam meg neki. Csak annyit tud az előző életemről, hogy anyám a születésem után meghalt, apám pedig három éves koromban árvaházba adott. Nem mondtam meg neki, még azok után sem, hogy először találkoztunk, bár szerintem gyanítja, mert azután elég furcsán viselkedtem. – vontam vállat.
- És a fiúk? – kérdezte.
- Annak tudják, be, hogy túl jó a meggyőző képességem és túl sok Judy bírónőt néztem. – válaszoltam.
- Értem. – sóhajtott. – Rendben, de nagyon kell igyekeznetek, ha minél hamarabb vissza, akartok térni. Egy hét múlva lesz a debütáló koncertetek. – közöltem velem mire bólintottam. – Menni fog? – nézett rám aggodalmasan.
- Igen, bár kicsit nehéz lesz a suli mellett úgy, hogy ne bukjak le, de menni fog. – válaszoltam határozottan.
- Mit értesz lebukás alatt? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
- A barátaim közül csak ketten tudják rólam, hogy ki vagyok. Plusz még egy évfolyamtársam. A többiek számára Kutchiki Ayumi vagyok a suli rossz fiújának ex csaja és a közutálat központja hála Deborahnak.
- Deborah? – kérdezte meglepetten.
- Ő a volt barátom exe. Illetve most már a jelenlegi. Legutóbb kihasználta azt, hogy rá és a bandájára felfigyelt egy menedzser és a maga javára hajtotta ezt aztán lelépett és otthagyta őket, viszályt és bánatot hagyva maga után. Nemrégiben újra feltűnt és, hogy bebiztosítsa a győzelmét majdnem minden barátomat ellenem fordította engem kétségekbe taszítva.
- Értem. Biztos minden rendben lesz így? – kérdezte.
- Ne aggódj, ma délután minden elrendeződik. – mondtam nyugodtan. – Az a ribanc ma délután örökre el fog tűnni. – jelentettem ki. Ő nem válaszolt csak nézett rám. Talán azt kérdőjelezte meg, hogy sikerülni fog-e vagy, hogy biztos vagyok-e a dolgomban, de én biztos voltam benne, hogy ezúttal én fogok nyerni. Rosa terve tökéletes és én nem hibázok. Minden elő van készítve, még ha valami közbe is jön, akkor sem bomlik fel a terv.
- Azért vigyázz magadra. – sóhajtott.
- Ne aggódj, viszek baseball ütőt. – mondtam nyugodtan, mire kissé ijedten nézett rám, de én lezártnak tekintettem a témát és az ajtó felé vettem az irányt, hogy közöljem, a fiúkkal a hírt aztán nyugodt szívvel lelépek. Az ajtó előtt azért még visszanéztem az öregre. – Nekem még van egy kis dolgom, szóval én most megyek! A papírokat meg a többit, a fiúk elintézik! – intettem neki és kitártam az ajtót.
- Na, mi volt? – kérdezte Ryuu rögtön amikor kiléptem.
- Természetesen minden simán ment, jövő héten lesz egy debütáló koncertünk és utána kezdünk. – jelentettem be, mire a fiúk szája tátva maradt.
- Hihetetlen vagy! – ölelt át hirtelen Ryuu, de úgy szorított, hogy levegőt is alig kaptam, de nem bírtam lehámozni magamról.
- Ryuu engedd, el már lilul a feje! – szólt rá Shin mire nagy nehezen elengedett. Mire újra kaptam levegőt és már újra normális színű volt a fejem Shinnen volt a sor, hogy kíváncsiskodjon.
- Hogy sikerült összehoznod? – kérdezte.
- Meg vannak a módszereim, de ezek titkosak! – kacsintottam. – Na, nekem most mennem kell! Nem sokára kezdődik a Deborah lebuktatása hadművelet part 2. – jelentettem be.
- Part 2? – kérdezte Reiji.
- A part 1-es része az volt, hogy itt lebuktatom azt a ribancot, most jön a második része és lebuktatom a suliba. Elintézem, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Tönkre fogom tenni. – mondtam sötéten. A fiúk nagyot nyeltek, Reiji pedig Ryuu nyakába ugrott ijedtében.
- Azért csak óvatosan! Kitudja mire képes az a lány! – figyelmeztetet apa.
- Ne aggódjatok! Viszek bézbóz ütőt, és ha elfajulnának, a dolgok elintézem. – öklöztem egyet a tenyerembe, mire a fiúk megborzongtak.
- Néha el is felejtem, milyen, amikor előkerül a sötét oldala. – mondta Shin.
- Na, leánykáim tényleg megyek, mert nem érek oda időben. A papírmunkát rátok hagyom! – integettem nekik és elfutottam.
A suliban:
Nagy léptekkel haladtam el az ˝a˝ osztályterem előtt, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó és valaki berántott. Mielőtt észbe kaphattam volna, ma már másodszor részesültem fojtogató ölelésben. Csak annyi volt a különbség, hogy most a merénylőm Alexy volt.
Mivel egy zöld kapucnis pulcsi volt rajtam, aminek a kapucni részét a fejembe húztam, amikor átöltöztem, most lecsúszott. Nem értettem, hogy mi van. Tegnap még Alexy Deborah oldalán állt és szinte nem is szólt hozzám. Most meg itt ölelget én meg Wtf fejet vágok.
- Öhm, Alexy? – kérdeztem bizonytalanul mikor már elengedett.
- Jaj, annyira hiányoztál! – kezdett el ömleni. Amikor megelégeltem félbe szakítottam.
- Elmagyaráznád nekem, hogy mi folyik itt? Tegnap még szóba se álltál velem, most meg itt ölelgetsz! – kértem számon, mire elmagyarázta, hogy azért viselkedett úgy ahogy, mert Deborah után. Miután mindent elmondott én elmondtam neki, hogy én mire készülök a többiekkel és utána elmentem megkeresni Rosat, hogy kezdhessünk. Miközben a lányt keresgéltem, összeakadtam Nathaniellel is, aki megkért, hogy vigyázzak magamra, meg, ha valami történne, a tanáriba fussak. Megígértem neki, hogy megnyugodjon, aztán kiléptem a folyósóra ahol Castielbe botlottam, szó szerint. – Au! Erről le lehet szokni. Kicsit irritáló, hogy minden találkozásunkkor beléd botlok. Szó szerint. – morogtam, miközben a vörös felhúzott a földről.
- Talán, ha kinyitnád, a szemed megelőzhetnénk ezeket az eseteket! – mosolygott rám, mire, én elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, hogy elpirulok. Bár haragszok rá, azért még mindig szeretem.
- Bocs, nekem mennem kell! Meg kell keresnem Rosat. – mondtam és gyorsan leléptem. Miután meg találtam a lányt el kellet ismernem, hogy jó munkát végzett. Meg nem mondanám, hogy a fiú nem egy menedzser. Még a beszéde is olyan. Na, szóval miután átbeszéltük a tervet bevetettük Leigh-t, mert Alexy meghozta Deboraht. A terv működött, mert a kígyó ráharapott a csalira. El kell ismernem nagyon jól csinálta a fiú.
- Mit csináltok? – kérdezte Armin, mire mindketten befogtuk a száját és elmagyaráztuk neki mi történik. Én folytattam a leskelődést a fal mögül, amikor nem várt fordulat következett. Deborah elkezdet flörtölni a fiúval.
- Ajaj. – kommentáltam az eseményeket.
- Mi történik? – kérdezte Rosa és ő is kinézett. – Az a kis… - kezdte el szidni.
- Armin fogd le! - adtam ki az utasítást, amit nehezen, de teljesítet a fiú. Csak egy gond volt ezzel. Mivel Rosa hevesen ellenállt ezért Armin nem figyelt oda, amikor engem a falnak préselt.
Csoda, hogy nem buktunk le amekkora hanggal tiltakozott Rosa. Armin kivette én pedig követtem Deboraht aki éppen lelépett, hogy telefonáljon egyet. Még a tanterembe is követtem ahol kihallgattam a telefonálását amint felmond a menedzserénél. Ahogy hallottam, nem nagyon tiltakozott ellene a férfi. Mire végzett a telefonálással engem is észrevett.
- Hát te mit akarsz? – kérdezte nem túl kedvesen.
- Fontos emberrel beszéltél? – kerültem ki a kérdést.
- Igen a menedzseremmel. Kaptam egy jobb ajánlatott. – mondta nagyképűen. Hirtelen Rosa rontott be a terembe és neki támadt a ribinek.
- Te, hogy mertél rámászni a barátomra? – esett neki. Persze a ribi rögtön mentegetőzni kezdett. Miközben én jót szórakoztam, megjelent Leigh is és így a ribinek minden leesett hirtelen.
- Te! – nézett rám dühösen mire én felhúztam a nyúlcipőt. Egy ideig fogócskáztunk, utána eszembe jutott, hogy Nathaniel említette a tanárit. Gyorsan az említet szoba felé vettem az irányt, de bent nem volt senki ráadásul a ribanc követett és becsukta az ajtót.
- Nem, bánthatsz, mert akkor lebuksz! – próbálkoztam épp bőrrel megúszni a dolgot bár kételkedtem benne, hogy sikerülhet.
- De ha úgy állítom be, hogy önvédelem volt akkor igen! – mosolygott gonoszan, mire én nagyot nyeltem.
- Ezt nem teheted! – találtam meg a hangom.
- Dehogynem! – kapta el a csuklóm.
- Eresztesz el, de rögtön! Au! Ez fáj! Eresz már el te idegbeteg nőstényördög! – tiltakoztam.
- Úgy látszik nem törtelek össze eléggé. De ne félj, most nem követem el ezt a hibát! – mászott az arcomba ördögi mosollyal. Még folytatta tovább a monológját, amiben végig szidott mindenkit majd hirtelen az arca átváltott döbbentbe. – Mi világít ott? – kérdezte, miközben a kanapé mögé nézett. Követtem a tekintetét és a suli hangosbemondójának mikrofonja villogott jelezve, hogy be van kezdődve. Én kihasználtam az alkalmat és kitéptem a karom majd futni kezdtem. Ám, már megint nem voltam elég gyors, mert megint utolért és már lendült is a keze én pedig behunytam a szemem, de a várt csattanás elmaradt.
- Castiel? – kérdeztem meglepetten. Ez után a nem várt fordulat után minden olyan gyorsan történt. Mire feleszméltem Deborah már bőgve próbálta meggyőzni a közönséget, hogy ő ártatlan, de nem jött össze neki és Castiel elzavarta. Aztán amikor a tömeg feloszlott a vöri eltűnt. Sajnáltam szegényt, de nem tanácsos ilyenkor egyedül lennie ezért megkerestem. A lépcsőházban meg is találtam. – Hé, minden rendben? – kérdeztem szelíd hangon.
- Igen. Kérlek, magamra hagynál? Egyedül szeretnék lenni. – mondta halkan mire elhúztam a szám és gondterheltem, túrtam bele a hajamba.
- Tudod ilyenkor nem tanácsos egyedül hagyni az embereket. – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Erre nem szólt semmit csak készült faképnél hagyni. – Hé, várj már! – mondtam és átöletem. Nem tiltakozott nem lökött el magától.
- Igazad volt. Tényleg egy idióta voltam, hogy hittem neki. – suttogta.
- Lehet, hogy idióta vagy, de egy szeretni való idióta. – motyogtam a hátába, de volt egy olyan érzésem, hogy értette. Amikor el akartam húzódni tőle nem engedte.
- Kérlek, maradjunk még egy kicsit így! – kérlelt halkan mire én mosolyogva vissza döntöttem a fejem a mellkasának. Hihetetlen ez az alak. Az idilli pillanatnak a telefonom csörgése vetet véget mire ijedten szétugrottunk. Gyors mozdulattal kaptam elő a mobilt, és kissé mérgesen szóltam bele a telefonba.
- Halló?
- Szia Ange! Elrendeztünk már majdnem minden papírt már csak néhány aláírás szükséges, és holnaptól kezdhetünk azt mondta az igazgató.
- Ez nagyszerű hír. És sikerült mindent elintézni? – kérdeztem miközben kissé hátrébb léptem Castieltől, nehogy meghallja, mit mondanak a telefonba.
- Igen. – válaszolt Ryuu. – Holnap már próbálhatunk is csak egy gond van.
- Mi lenne az? – kérdeztem nagyot sóhajtva miközben beletúrtam a hajamba. – Ha az öreg akadékoskodik, bízzátok csak rám majd én… - kezdtem, de félbe szakított.
- Nem, nem az igazgatóval van a gond, hanem azzal, hogy nincs egy dalunk, sem amit előadhatnánk a koncerten! Az öreg kikötötte, hogy új dalnak kell lennie.
- Csak ennyi lenne a gond? Ezt bízzátok rám. Holnapra megoldom. – sóhajtottam, majd kinyomtam a telefont. Remek mehetek vissza átöltözni, utána a kiadó. Megint szaladgálhatok. – Bocsi, nekem most mennem kell. Vészhelyzet alakult ki egy ismerősömnél. Szia! – búcsúztam el tőle majd haza mentem, hogy miután átöltöztem mehessek vissza a kiadóhoz. Remek. Imádok szaladgálni!
Vége