8. fejezet

2014.06.12 18:34

Fejezet 8.

Ismeretlen érzések

Hétfő van. Utálom a hétfőket. A hétfői nap azt jelzi, hogy elkezdődött a suli. Ráadásul ma a. Hét van, ezért nyolc órám van. Ráadásul az utolsó két órám angol. Komolyan ki az a hülye, aki utolsó órára angolt rak be?! Hogy szakadna a nyakába egy mázsa szar. Már elnézést, a nyomdai tintát nem tűrő szavakért, de tényleg ki az a bolond, aki az órarendet tervezte? Szívesen elbeszélgetnék vele.

-         Hannah ébresztő! El fogsz késni az iskolából! – jött be a szobába kereszt anyu.

-         Nem érdekel! Aludni akarok! – nyüszítettem és tiltakozás képen a fejemre húztam a takarót. Nem kellet sok hozzá, rögtön visszaaludtam. Már éppen mélyebben aludtam volna, amikor valami nedveset és puhát éreztem az arcomon. Álmosan nyitottam ki a szemeimet és szemeztem a macskám sárga szemével. Halványan elmosolyodtam és megsímiztem a fekete fehér buksiját. Ő válaszul megnyalta az arcomat és elkezdet az arcomnak dörgölőzni. Amikor megunta elkezdte nyalni az arcom. – Jó elég lesz, feladom! – mondtam, mire drága keresztanyám elvette tőlem a macskát, én pedig álmos fejjel ültem fel az agyamban.

-         Két perced van, hogy elkészülj! – mondta, majd macskástól kiment és becsukta az ajtót. Én vagy fél percig komás fejjel néztem az ajtót, aztán eljutott az agyamig, hogy mit is mondott. Gyorsan kiugrottam az ágyból be a fürdőbe. Ott gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, megfésülködtem és rohantam öltözni. Amikor végeztem gyorsan lerohantam az emeletről a konyhába. – Tessék itt a reggelid kicsim! – nyomot, puszit a homlokomra keresztanyu.

-         Köszönöm! – mondtam és megpusziltam, utána rohantam az iskolába. Kivételesen nem késtem le a buszt így időben beértem. Vagy is becsengő előtt egy-két perccel. Most kivételesen az udvaron keresztül mentem be az épületben, amit hiba volt ugyan is összefutottam Castielel. Mostanában abban leli örömét, hogy szívathat. Persze nem komolyan, mert akkor Haru kiherélné.

-         Hova-hova ilyen sietősen Törpilla? – és már megint kezdi.

-         Tudod ki a Törpilla! – kezdtem ideges lenni. – Hagyjál békén Castiel! Sietnék, órára.

-         Hova? – kérdezet vissza vigyorogva.

-         Tudod, oda ahol a barátnőddel ellentétben te ritkán teszed tiszteleted. – mondtam gúnyosan.

-         Problémád van Törpike? – ez most komolyan a hajam színével és a magasságommal cukkol?

-         Törpike?! Na, húzzál az utamból Piroska!  - löktem arrébb és bementem a főépületbe. Megnéztem az időt a telefonomon és láttam, hogy mindjárt becsöngetnek. - Basszus! Nem késhetek! Főleg nem rajzról! – kezdtem el rohanni és mit ad Isten a változatosság kedvéért belerohantam valakibe. Komolyan én mindenkit összeszedek? – Au. – kommentáltam a földre érkezésem.

-         Jól vagy? – kérdezte egy kellemes hang. Felnéztem és hirtelen egy gyönyörű zöld szempárral szemeztem. Éreztem, hogy elpirulok.

-         Igen. – válaszoltam, miután észrevettem magam. Hirtelen felém nyújtotta a kézét és felsegítet. Szinte elveszett a kezem az ő tenyerében. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe, úgy, hogy ő még mindig fogta a kezem, közben én kinyögtem egy köszönömöt. Közben alaposan felmértük egymást. Barna haja volt és zöld szeme. Egy fekete trikót viselt fölötte egy fehér kabáttal, a nyakában dögcédula lógott. Terepmintás nadrágot viselt fekete bakanccsal. Ő is végig mért engem, amibe belepirultam. Egy félvállas kék felsőt viseltem, hozzá fekete cica nacival és kék hosszú szárú tornacsukával. Az idilli pillanatot az én drága barátnőm törte meg.

-         Sajnálom, hogy meg kell szakítanom ezt az idilli pillantott, de sajna el kell, hogy raboljam Hannaht.  – karolt át. – Tanár szinte kiborult, amikor nem jelent meg az ő kedvenc diákja az órán. Aztán amikor meggyőztük róla, hogy biztos mindjárt jössz elküldött engem, hogy vigyelek be az órára. – nézett rám. – Bocsi, Kentin de most el kell, hogy raboljam kicsit az én drága barátnőmet. A rajztanár már nagyon hiányolja. – fordult a fiú felé. Amikor meg hallottam a fiú nevét meglepetten néztem rá. Teljesen kizártam a külvilágot, csak az hozott vissza amikor Haru a karomat majd kitépve vonszolt a rajzterem felé.

-         Tudok ám magamtól járni. – morogtam miközben kiszabadítottam a karom.

-         Nem úgy vettem észre.

-         Jól van, na.

-         Csak nem összetalálkoztál Castielel? – kérdezte sóhajtva, miközben megállt és felém fordult.

-         De. Igazán megnevelhetnéd végre. Mostanában a mániája, hogy velem szórakozik, meg az, hogy hülye beceneveket ad nekem. – morogtam.

-         Megint le Törpillázot? – kérdezte együtt érzően miközben elindultunk.

-         Miért kell állandóan a hajam színével csesztetetni? – akadtam ki. Haru csak megcsóválta a fejét és behúzott a terembe.

-         Nézze tanárnő kit találtam! – lökött be az ajtón.

-         Elnézést a késésért. – mondtam a tanárnak.

-         Végre! Üljön le a helyére és nyűgözzön le. – mondta a tanár és én elbattyogtam a helyemre. Sajna nem nagyon tudtam koncentrálni, mert minduntalan amikor lehunytam a szeme egy zöld szempárt láttam. Végül aztán sikerült megalkotnom egy képet. Egy vasúti átjárót ábrázolt a kép. Éppen tavasz volt és a fák virágba borultak. A legszebb fa mindközül a cseresznyefa lett. Szinte éreztem, ahogy ott vagyok, amint a cseresznyefa virág illata és szirma terjeng a levegőben. Amikor kinyitottam a szemem ismét az osztályteremben voltam. Haru mögöttem állt és nagyon nézte a képet.

-         Mond, csak hol van ez a hely? – kérdezte szemöldökét összevonva.

-         Nem tudom. – ráztam meg a fejem. – De elég sokszor álmodom azt, hogy ezen a helyen vagyok. – mondtam lágyan elmosolyodva. – Ilyenkor nincs ott senki, csak én és a természet. Nyugodtan sétálok az utcán és élvezem, a levegőt aztán elérek ide az átkelőhöz. – sóhajtottam gondterhelten.

-         Mi a baj? – nézett rám furcsán barátnőm.

-         Amikor elérek, ide a sorompók leereszkednek és jön a vonat.

-         Nem azt mondtad, hogy egyedül vagy?

-         De, egészen idáig. – mutattam a kép felé. – Amikor elmegy a vonat egy alak áll a túloldalon, de mielőtt megnézhetném, hogy ki az mindig felébredek. – dőltem hátra a széken és behunytam a szemem.

-         Ez furcsa. – szólalt meg kisebb csend után. Kíváncsian néztem rá mire folytatta. – Tudod, amikor ide költöztem eleinte folyton furcsákat álmodtam. Volt egy álmom, ami elég gyakran ismételte önmagát, csak egy kicsit változott mindig. Ez az álom mindig ugyan azon a helyen játszódott. És ez a hely nem más, mint amit te most elkezdtél megfesteni. – mondta mire nekem megállt az ecset a kezemben és kerek szemekkel néztem rá, de ő nem zavartatta magát folytatta. – Pontosan az történt, mint veled. Mentem az üres utcákon aztán elérkeztem az átjáróhoz és jött a vonat. Amikor elment a vonat a túloldalon megpillantottam valakit. – na, itt már letettem az ecsetet és minden figyelmem neki szenteltem. – Tudod akkoriban még nem ismertem Castielt. Sőt előtte nem is jártam még senkivel sem. És a mai napig nem értem, hogy történhetett, de amikor elment a vonat ő állt a túloldalon. – mondta ábrándosan mire én teljesen ledöbbentem. – Tudod később aztán megismerkedtem Castielel aztán összejöttünk. Akkoriban az álmok mintha csak szüneteltek volna. Aztán megjött az a veszedelem. – itt ökölbe szorította a kezét és dühösen nézett maga elé. Jól tudtam, hogy kiről beszél. Deborah volt az Piroska ex barátnője. Mindenkinek jó pofizott, de engem nem tudott átverni és ezt tudta. De mivel én csak az osztály szelleme voltam, így nem is törődött velem. – Amikor szakítottunk Castielel akkor folytatódtak a fura álmok. Mindig a saját temetésemet kellett végig néznem. Láttam, ahogy a barátaim zokognak és láttam a saját nevemet rávésve a sírkőre. Ha nem éppen a saját temetésemet álmodtam, akkor a gyerekkoromat kellet újra átélnem, ahogy apám megöli, a testvérem aztán engem próbál megölni. – itt már reszketett az elfojtott érzelmektől. Leültettem a mellettem lévő székre és folytattam a festést.

-         Tudod, nem ismerjük egymást túl régóta és sok minden van, amit még nem tudok rólad. – kezdtem el mire rám nézett. – De egyet biztosan tudok. Az, hogy az álmoknak mindig van jelentőségük. Legalább is én így vélem. – mondtam miközben folytattam a festést. – A te esetedben, az álmaidban a lehetséges jövődet láttad. De a jövőt mindig meglehet változtatni és ezt neked kellene a legjobban tudnod. – itt elkerekedett szemekkel nézett rám, de én folytattam. – Neked már sikerült egyszer megváltoztatnod a jövőt. De mindig lesznek olyanok, akiknek köszönhetően megváltozik a jövőd. Például tavaly én még csak az osztály szelleme voltam erre most már ott tartok, hogy van egy rakat barátom, egy legjobb barátnőm és, hogy lassan olyan leszek, mint Castiel és visszaszólok a tanároknak. – fejeltem le a padot és ott siránkoztam tovább magamban. Drága barátnőm jót nevetett rajtam. Amikor befejeztem a siránkozást folytattam a mondani valóm. – Lényeg, hogy mindig lesznek hullámvölgyek az életünkben és mindig lesz olyan, hogy az élet ad egy büdös nagy pofont. – mondtam és sóhajtottam. Még pár ecsetvonás, egy kis finomítás és már kész is a kép. Elégedetten dőltem hátra és folytattam az elmélkedést. Lassan kezdek átmenni filozófusba. – De mindig lesznek olyanok, akik még leg szarabb helyzetben is melletted vannak. Mint például múlthéten, amikor csoportosan mentünk az igazgatóhoz, csupán azért mert megszólaltunk. – mosolyogtam meg az emléket és hátra döntöttem a fejem. Becsuktam a szemem és leraxáltam.

-         Nem hittem, volna, hogy ilyen filozófus lélek vagy. – szólalt meg barátnőm.

-         Látod, rossz hatással vagytok rám! – mondtam csukott szemmel. – Tisztára megváltozom, nem voltam én ilyen filozófus lelkületű. Év elején még meg sem mertem szólalni, ha valaki mellettem volt. Erre most, már túl vagyok az első randimon és az első csókomon, plusz ma találkoztam egy irtó helyes sráccal.  –mondtam és elpirultam. Hát, ha Haru nem szólítja meg biztos, hogy nem ismertem volna fel, hogy ő az. Hirtelen egy emlék jutott eszembe. Nem sokkal az után történt, hogy ide kerültem a Sweet Amorisba.

Épp szünet volt és én az egyik füzetembe firkálgattam unaloműzés képen, amikor hirtelen valaki megszólalt előttem.

-         Gyönyörűen rajzolsz Hannah! – felnéztem és egy szemüveges fiú állt a padom előtt. Barna haja volt és bili frizurája. Egy kötött pulcsit viselt. Egész cuki srác volt annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy gyökér.

-         Köszi! – mosolyogtam rá.

-         Kentin vagyok, de szólíts, csak nyugodtan Kennek! – mondta lelkesen. Még válaszolni se tudtam, amikor folytatta. – Van, kekszem kérsz? – nyújtotta felém.

-         Milyen keksz? – kérdeztem tőle.

-         Csokis.

-         Imádom a csokis kekszet. – vettem belőle. – Hm, ez nagyon finom. Köszönöm!

-         Szívesen! Én is nagyon szeretem a csokis kekszet! – válaszolt.

-         Akkor nagyon jóban leszünk, azt hiszem! – mondtam mosolyogva.

Igen, így ismertem meg. Az emlék hatására elmosolyodtam.

-         Mi ez a mosoly? – kérdezte Haru.

-         Csak eszembe jutott egy emlék. Egyébként honnan ismered Kent? – kérdeztem, de nem néztem rá.

-         A szomszédom, de lényegében nem így ismerkedtünk meg. Amikor szakítottam Castielel azután találkoztunk. Szegényt éppen összeverte Amber és a bandája. Én elvittem a gyengélkedőre, aztán haza kísértem. Másnap elém állt és elmondta, hogy az apja katona suliba küldi. És te? – kérdezett vissza.

-         Amikor anno megjöttem és az osztály nagyban szart rám, csak három fő volt, aki szóba állt velem. De ha a drága D. Ö. K elnököt is emberszámba vesszük akkor négy ember. Na, mind1. Szóval az egyik szünetben unaloműzés képen éppen firkálgattam az egyik füzetembe, amikor oda jött hozzám. Bemutatkozott és megkínált csokis keksszel. Onnantól kezdve jó barátok lettünk. Főleg a csokis keksz miatt. Az a gyengém. – mondtam, miközben úgy néztem ki, mint aki éppen kinyúlt a széken.

-         Hannah kisasszony ne szenvedjen ennyire látványosan! – szólt rám a tanár.

-         Elnézést! – emeltem fel a fejem, aztán visszahajtottam. A tanár csak sóhajtott egyet, majd visszatemetkezett a mangájába. – Te Haru! – böktem meg a fekete hajút.

-         Mi az?

-         Nézd, már mit olvas a tanár! – emeltem fel a fejem és vigyorogva néztem rá.

-         Ezt nem hiszem el! – vigyorgott most már ő is. – Lovely Complex?

-         Minőségi anyag. – mondtam hümmögve.

-         Ismered?

-         Ja. Az animét vagy 20-szor láttam, a mangából pedig az egyik általános iskolai osztálytársamtól kaptam meg az egyik kötetett. Még aznap elolvastam.

-         És milyen? Mármint az anime.

-         Hát, kicsit rövid, de jó. Sőt tanulságos is mert bár egy szerelmi történet, de a való életre alapul. Ja és sok benne a poén.

-         Szóval minőségi anyag mi? – kérdezte.

-         Az. – bólintottam. – Annak idején még adták az Animax-on. Akkoriban még normális volt a csatorna. – sóhajtottam gondterhelten. – Szinte mindig azon a csatornán lógtam én, a bátyám és az öcsém is. Szinte tudtam, a heti műsort. A bátyámék egyfolytában tőlem kérdezték. – mosolyogtam büszkén.

-         Aszta. – nevetett barátnőm. – És akkoriban még mit adtak rajta?

-         Hát, amikor elkezdtem nézni akkor még volt Kukucska, Digimon, Digimon az új világ - ezt nagyon szerettem-, Dice a mentő csapat, Yu-yu Hakuso, Bleach, FMA, FMA: Brotherhood, aztán később Naruto, Penge, Lovely Complex… hm, egyelőre csak ennyi jut eszembe. Ja, meg később Kilari és Drangon Ball GT. – válaszoltam.

-         Aszta. Tiszta jó volt régen. Bezzeg ma. Már csak a Kilarit, Narutot és a Dragon Ballt adják, meg néha a Hello Kitty-t. Hova jutott az a drága jó csatorna? – siránkozott.

-         Állítólag, amikor megszűnik helyette lesz egy másik csatorna, ami szintén ad majd animéket, de ha esetleg az is ilyen fos lesz, mint az Animax most, akkor még utolsó esélyként ott lesz az AXN Black, amin majd állítólag onnantól fognak animéket adni. – mondtam neki, csak hogy ne bőgjön.

-         Reméljük. – sóhajtott. Ekkor kicsöngettek és a tanár oda jött hozzám. Amikor meglátta a képem szinte sírva fakadt a boldogságtól.

-         Nem csalódtam önben! – mondta könnyes szemmel. – Ezt kitesszük! – mondta határozottan.

-         Na, azt megnézem. – mondtam Harunak. – Az aula már teli van képekkel, kíváncsi vagyok, hova akarja tenni. – követtük a tanárt. Útközben a tanár tovább áradozott arról, hogy mennyire büszke rám meg minden. Egy idő után már besokalltam. – Na, jó nekem ennyi elég volt. Én leléptem. – mondtam és leléptem Haruval az oldalamon. – Komolyan nem unja még? – kérdeztem, amikor már otthagytuk a tanárt.

-         Te vagy a kedvenc diákja Viola mellett. Csodálkozol, hogy agyon főbe dicsér?

-         De ez annyira kellemetlen. – mondtam. – Tisztára úgy érzem magam, mintha valami kiváltságos lennék és ez tiszta ciki.  –panaszkodtam.

-         Ez, van. A tehetség átka. – mondta és bementünk a tanterembe.

Kentin

Reggel van ismét. Amikor kikelek az ágyból fura érzés kerített hatalmába, de nem törődtem vele. Felöltöztem és elindultam a suliba. Útközben összefutottam Haruval.

-         Szia Kentin! – üdvözölt.

-         Szia Haru! Hogy vagy? – kérdeztem tőle. Szerettem vele beszélgetni, mert ő más volt, mint a többi lány. Ő nem a miatt barátkozott velem, mert már nem néztem ki úgy, mint egy gyökér, hanem azért mert ismer. Rajta kívül csak egy lány volt, aki elfogadott, bár vele az óta nem találkoztam, amióta visszajöttem a katona suliból. Emlékszem még arra a napra, amikor megismerkedtünk. Ő nem ítélt el a külsőm miatt, hanem elfogadott, úgy ahogy vagyok. Nagyin jól elvoltunk. Mindketten szerettük a csokis kekszet. Hirtelen beugrott egy különös beszélgetésünk.

Éppen a suli lépcsőjén ültünk és szokásosan kekszet ettünk. Éppen elpanaszkodtam neki, hogy Lynn megint visszautasított.

-         Tudod, irigyellek. – szólalt meg hirtelen. Lila szemei a kék eget pásztázták. – Olyan könnyen ki tudod mondani az érzéseid. Nincsenek gátlásaid, ki tudod mutatni az érzéseid. – itt rám nézet, majd elmosolyodott. Éreztem, hogy elpirulok. – Ne aggódj! Aranyos fiú vagy és ezt hátha Lynn is észreveszi. – nyomott puszit az arcomra. Én már szinte lángvörös voltam. – Most már mennem kell. – állt fel. – Holnap találkozunk! – intett és elment. Én csak elpirulva néztem távolodó alakja után.

Arra eszméltem fel, hogy csörög Haru telefonja.

-         Haló? – szólt bele. Nem hallottam, hogy kivel beszél, de látszólag fontos személy volt. – Komolyan, hogy tudsz mindig elkésni? – sóhajtott. – Jó, majd falazok. – mondta, majd elköszönt és letette a telefont. Beértünk az iskolába és szétváltak útjaink mivel még volt időm becsöngőig ezért nem siettem. Szépen ellődörögtem, sőt még a becsöngő előtt se nagyon siettem a terembe. Éppen elindultam a terem felé, amikor valaki belém jött hátulról.

-         Au. – reagált a szerencsétlen. Hátra fordultam és egy kék hajkoronát láttam. Meglepetten néztem a lányt, majd amikor felfogtam, hogy kicsoda meglepődtem. Úgy látszik, csak emlegetni kellett ahhoz, hogy megtaláljam.

-         Jól vagy? – guggoltam le hozzá. Hirtelen felnézet és megcsodálhattam azokat a gyönyörű lila szemeket, amiket olyan rég láttam. Egy kis ideig csak néztünk egymás szemébe és néztem, ahogy szépen fokozatosan elpirul, majd magához tér.

-         Igen. – bólintott. Felsegítettem a földről, de nem engedtem el a kezét. Kis keze volt, szinte elveszett a tenyeremben. Végig néztem rajta. Egy félvállas kék pólót viselt, fekete passzos nadrággal, és kék tornacipővel. Kényelmes és csinos viselet. Amikor észrevette, hogy tanulmányozom, még jobban elpirult. Csak álltunk és néztünk egymás szemébe. Az idilli pillanatot Haru törte meg.

-         Sajnálom, hogy meg kell szakítanom ezt az idilli pillantott, de sajna el kell, hogy raboljam Hannaht.  – karolt át a megszeppent lányt. – Tanár szinte kiborult, amikor nem jelent meg az ő kedvenc diákja az órán. Aztán amikor meggyőztük róla, hogy biztos mindjárt jössz elküldött engem, hogy vigyelek be az órára. – nézett rá. – Bocsi, Kentin de most el kell, hogy raboljam kicsit az én drága barátnőmet. A rajztanár már nagyon hiányolja. – fordult felém. Amikor Hannah meghallotta a nevem meglepetten nézett rám. Ezek szerint nem ismert fel. Szegény annyira lefagyott, hogy azt se hallotta, hogy Haru szólítgatja. A fekete hajú könnyen megoldotta a problémát. Elkezdte a lányt a karjánál fogva húzni.

-         Tudok magamtól is jönni! – adott hangot nem tetszésének a kék hajú.

-         Nem úgy vettem észre.

-         Jól van, na.

-         Csak nem összetalálkoztál Castielel? – kérdezte sóhajtva, miközben megállt és felé fordult.

-         De. Igazán megnevelhetnéd végre. Mostanában a mániája, hogy velem szórakozik, meg az, hogy hülye beceneveket ad nekem. – morogta. Úgy látszik, nagyon a bögyében van a vöröske.

-         Megint le Törpillázot? – kérdezte együtt érzően miközben elindultak.

-         Miért kell állandóan a hajam színével csesztetetni? – akadt ki a kék hajú. Egészen addig néztem őket, amíg el nem tűntek a szemem elöl. Sokat változott, és ahogy látom össze ismerkedett Haruval, így érthető a változás. De nagyon jót tett neki a változás. Furcsa érzés kerített hatalmába. Pont, mint akkor a lépcsőnél, amikor megpuszilt. A merengésemből Nathaniel hangja zökkentett ki.

-         Kentin, miért nem vagy órán? Már becsöngettek. – vont felelősségre. Én nem válaszoltam, hanem elindultam a rajzterem felé. Még elkaptam a pillantott, amikor Haru belökte Hannaht az ajtón egy „Nézze tanárnő kit találtam!” felkiáltással. Komolyan egyre hülyébb lesz. Bementem a terembe, de a tanár nem velem volt elfoglalva.

-         Végre! Üljön le a helyére és nyűgözzön le. – mondta a tanár. Velem nem is foglalkozott, így leültem Armin és Alexy mellé.

-         Na, már megint kezdi. – sóhajtott Armin, miközben a játékgépét nyomta.

-         Szegény Hannah. Csodálkozom, hogy még nem unta meg. Én már rég meguntam volna a helyében. – bólintott Alexy.

-         Miről van szó? – kérdeztem, miközben egy széket húztam oda magamnak.

-         Év eleje óta, amióta csak kiderült, hogy Hannahnak istenadta tehetsége van a rajzhoz, azóta a tanár minden órán festet vagy rajzoltat vele valamit. Az aula már teli van a képeivel. – mondta Alexy.

-         Ennyire tehetséges? – kérdeztem meglepetten. Azt tudtam, hogy elég jól rajzol, de, hogy ennyire?

-         Szinte már kis újból fújja a festést. – válaszolt Armin. – Figyeld csak meg. – mutatott a lányra, aki éppen a vászonra rajzolta fel a kép vázlatát. Mindezt olyan természetesen, hogy látszott rajta, hogy rutinos. Közben valamiről beszélgettek Haruval. Néha abba hagyta a festést és Harura figyelt.

-         Mióta vannak ilyen jóba? – kérdeztem a fiúkat.

-         Év eleje óta.  – válaszolt Armin.

-         Meg amióta Castiel felfigyelt rá. – egészítette ki Alexy.

-         Ezt, hogy érted? – kérdeztem vissza.

-         Castielnek a hobbija lett, hogy Hannaht piszkálja vagy a hajszíne miatt vagy a magassága miatt. Pedig múlthéten pont ezért lett megverve. – mondta Alexy.

-         Ki verte meg? – vontam fel a szemöldököm.

-         Hannah bátyja. Kész hegyomlás az a fickó, de Hannah egy mozdulattal ártalmatlanítja. – ecsetelte Alexy.

-         Szegény srác szerintem az elmúlt egy évben nem kapott még annyi fejmosást, mint múlthéten a húgától.

-         Ja, ha valahol verekedés volt, akkor általában utána az következet, hogy Hannah ordibált. A hétvégére már Amber se mert belékötni. Azon csodálkozom, hogy nem ment el a hangja.

-         Hát a házi buli mindent megoldott.

-         Házi buli? – komolyan miről maradtam le?

-         Igen Castiel egyik haverja szervezett pénteken házi bulit. Még Haru másik ági kuzinjai is eljöttek.

-         Ja, de el is mentek és vitték magukkal Rayt. Pedig olyan cuki fiú volt.

-         Na, meg merész is, hogy lemerte smárolni Hannaht a bátyja előtt.

-         Megcsókolta? – kérdeztem lefagyva.

-         Aha, előtte pedig elvitte egy randira. De Hannah nem érdeklődött iránta komolyabban.

-         Tényleg? – könnyebbültem meg.

-         Aha. De Ray sem erőltette meg magát, mondjuk, amikor a bátyja előtt kezdett el udvarolni neki felért egy öngyilkossággal. – elmélkedett Armin. Megkönnyebbültem. Nem tudom, miért érdekel ilyen hirtelen. Hirtelen Lynn jelent meg a látó mezőmben. Oda ment Hannahékhoz és elkezdett velük beszélgetni. Hirtelen elkezdett hevesen dobogni a szívem. Elmélkedésemből a csöngő vetett véget. Hirtelen minden olyan zavaros lett. Mi történik velem?

Vége