6- hova tűntél?
Epilógus:
Pár napra rá, amikor kiderült, hogy Miria eltűnt és Rosalya Castielt okolta a történtekért. A lány azzal vádolta meg, hogy annyira megbántotta a fiú, hogy a lány inkább elszökött otthonról. Mivel szinte mindenki ezzel foglalkozott, nem volt, aki megállítsa Deboraht, aki nem sokkal a lány eltűnése után végre hajtotta a tervét. Mivel nem volt, aki megállítsa könnyen megcsinálta azt, amit pár évvel ezelőtt: ellopta Castieléktől a lehetőséget a hírnévre. A fiú magába zuhant és újra bunkó lett mindenkivel, még a legjobb barátjával is. Melody, Iris, Viola és Kim szégyellték magukat, amiért nem hittek a lánynak. Minden nap reménykedve érdeklődtek a lány szüleinél, bár tudták, hogy a két felnőttet nem nagyon érdekli lányuk hol léte. Az járt a fejükben, hogy vajon lesz – e valaha esélyük bocsánatot kérni?
Hova tüntél?
Castiel nagyon magába zuhant. Bár kívülről nem látszott rajta, de aki jól ismerte az tudta, hogy ő is magát okolja a lány eltűnésért. Mindig eszébe jut az utolsó beszélgetésük, ami vitába torkollott. Pedig a lány, csak figyelmeztetni akarta őt. A legtöbbször órákig csengtek a fülében a lány utolsó mondata.
- Aztán, ha tényleg itt hagy újra hozzám ne gyere majd, mert én megmondtam! – vágta a fejéhez, majd elrohant. Sokáig nézte a lány egyre távolodó alakját. Vala, hogy fájt neki, hogy a lány hátát kell néznie. Aztán amikor két nappal később kiderült, hogy a lány eltűnt Rosalya felkereste és ott helyben adott neki egy pofont majd elkezdett vele veszekedni.
- A te hibád, hogy eltűnt! Biztos miattad ment el! – kiabálta. Nem tudott mit válaszolni, csak leblokkolva nézte, miközben a kezét az arcán az ütés helyén tartottam (kép). Aztán amikor Deborah lelépett úgy érezte, hogy egy űr van a szíve helyén. Újra bunkó lett és elhatározta, hogy nem nyit senki felé sem többet, ne hogy megint elárulják. Aztán fél évvel később hirtelen megjelent. Megváltozott. Sokkal nőiesebb lett és mintha a viselkedése is megváltozott volna. Mindig azon kapta magát, hogy nem bírja levenni a szemét a lányról.
Az volt az igazság, hogy nem mert beszélni vele. Félt, hogy még mindig haragszik rá. Félt, hogy talán neki nem bocsájtana meg. Éppen ezért csak távolról figyelte, ahogy újra elkezdi az iskolai életet és próbál újra beilleszkedni. Így ment ez egy hónapig aztán összetalálkozott vele a parkban. Meglepődött, amikor úgy viselkedett vele, mintha semmi sem történt volna. Ezután már beszéltek, de hiába viselkedtek úgy, mint régen a köztük lévő szakadék nem tűnt el. Érezte, hogy túl nagy a szakadék, és ha így folytatják olyan széles lesz, hogy nem éri el majd. Tudja, de egyszerűen fél lépni. Fél, hogy újra megbántják. Egy ember már összetörte a szívét, nem akarja, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Épp a tetőn volt miközben gondolkozott. Az utóbbi időben egyre többször rágódott a múlton. Hosszasan felsóhajtott. Hirtelen egy ismerős hangot halott.
- Nem, igaz úgy vonzod azt a három libát, mintha az lenne a homlokodra írva, hogy engem piszkáljatok.
- De, de én nem csináltam semmit! Kérlek, higgy nekem Miria! – erre már lenézett. Az udvaron gondolatai tárgya volt, meg a kis védence.
- Nyugalom, hiszek neked. De most már tuti, hogy valami nem stimmel azzal a szőke libával. Olyan mintha GPS-e lenne külön arra programozva, hogy rád találjon. Vagy lehet, hogy egy őrült tudós kísérleteket végzett rajta és a DNS-ét keverte egy kopóéval! – vetette fel az ötleteket elgondolkozva. Miközben ő föntről nézte a lányt halványan elmosolyodott. Valahogy mindig megmosolyogtatta az a szeleburdi szókimondó lány.
- Kérlek, taníts, meg hogy védjem meg magam! – nézett könyörgően a szőkére.
- Én? – mutatott meglepetten magára.
- Igen! A múltkor olyan menő voltál, amikor megmentettél! – áradozott.
- Eh? De hát nem csináltam semmi, csak megkértem, hogy hagyjon békén. – mondta fejet vakargatva.
- De, hogy nem! Megfélemlítetted azt a szőke libát, és még csak meg se kellet ütnöd! – érvelt tovább.
- Na, jó megnézzük, mit tudok segíteni rajtad, majd legvégső esetben keresünk valakit, aki meg tud tanítani arra, hogy meg védd magad, mert én tuti, hogy nem tudok neked segíteni. – jelentette ki a szőke majd elindult a tornaterem fele. A fekete hajú, mint valami hűséges kiskutya követte, miközben továbbra is győzködni próbálta a másikat. Miután a két lány eltűnt visszaült a helyére és tovább folytatta az elmélkedést, de már a gitárja segítségével. Miközben gondolkodott, a keze automatikusan elkezdett játszani a hangszeren, ő pedig elmerült a gondolatiban.
Kezdetben csak úgy, mint jó néhányan szimplán hülyének nézte a lányt. Amikor csak összefutottak, mindig bunkó volt vele, aminek a legtöbbször az lett a vége, hogy csúnyán összekaptak. Aztán egyszer épp a szokásos büntetését töltötte az igazgatónő társaságában, amikor a szöszi csatlakozott körükbe.
- Üljön le Castiel mellé és próbálja meg nem szétszedni a termet és nem a gyengélkedőre juttatni valakit! – üdvözölte a banya.
- Az a szőke liba megérdemelte! És még el se törtem semmiét, csak kigáncsoltam. Annak a ronda festékes pofájának már úgy sem tudtam ártani. – védte magát felháborodottan a lány, miközben ledobta magát a vörös mellé.
- Nem érdekel! Akkor is veszélyeztette az egyik diáktársa épségét! Még csak fél hónapja van itt, de lassan kezd annyi baj lenni magával, mint Castiellel! – sopánkodott az igazgatónő, mire válaszul csak morgást kapott.
- Mit csináltál? – kérdezte a lányt, aki az egyik tincsével babrált.
- Megelégeltem, hogy Amber nem akar békén hagyni ezért kigáncsoltam. Az orrát csak azért nem törtem be, mert azon a ronda arcon csak javítottam volna vele. – mondta unottan.
- Nem nézném ki belőled, hogy a légynek is ártani tudnál. – mondta őszintén, mire egy vigyor jelent meg a lány arcán.
- Azok is ezt mondták. Aztán a korházban kötöttek ki pár törött testrésszel. – kezdett el hintázni a székkel.
- Azt hittem, csak a szád nagy, de nem hittem, hogy van is mire fel.
- Általában kerülöm a verekedést, mivel nem tudok verekedni, de ha nagyon muszáj, pár trükkel le tudom bénítani az ellenfelem, hogy elhúzhassam a csíkot. Persze néha túlzásba viszem a dolgokat.
- Ha akarod, megtanítom neked, hova kell ütnöd, hogy elhallgattasd az ellenfeled! – vigyorgott rá.
- Nem úgy volt, hogy ellenségek vagyunk? – nézett rá csodálkozva.
- Kiérdemelted azt, hogy ellenségemből a barátommá váltál. Érezd magad megtisztelve! – mondta miközben kihúzta magát.
- De jó nekem! – forgatta meg a szemét vigyorogva.
Az emlék hatására elmosolyodott. Az volt az a nap, amikor ők ketten, már csak viccből marták egymást és nem vették komolyan. Kiderült, hogy a lány tényleg nem ért a verekedéshez, csak okosan taktikázik, meg van egy kis szerencséje e téren. Abbahagyta a játékot és elővette a mobilját. Már rég otthon szokott lenni általában ilyenkor. De mostanában, hogy egyre gyakrabban gondolkozott, mindig későbben ért haza, mint általában. Összepakolta a cuccát és elindult. Út közben az egyik osztályteremből ismerős nevetést halott ezért megállt és bekukucskált.
- Ugyan már még, hogy én énekeljek? Akkor kiüldözök mindenkit a világból! – nevetett fel.
- Azt majd meglátjuk! Ha meg sem próbálod, akkor nem tudhatod! – mosolygott rá Lisander.
- Gyerünk Miria! Próbáld meg! – győzködte Iris.
- Na, próbáld meg! – nézett rá Sophie.
- Hajrá kislány! – szállt be Kim is.
- Hajrá Miria! – biztatta a maga módján Melody.
- Én is kíváncsi vagyok rá! – vágott közbe Alexy.
- Hajrá! Ha elrontod, legalább jót nevetünk majd! – karolta át a vállát Armin.
- Hahaha! Nagyon vicces vagy! – forgatta a szemét az érintett. és lelökte magáról a fekete karját.
- Lisandernek igaza van! Próbáld meg! – szólalt meg Nathaniel is.
- Én is kíváncsi vagyok rá! – szólalt meg halkan Viola.
- Na, ennyi embernek már csak nem mondasz nemet? – nézett a lányra Lisander.
- Mert ha megteszem, akkor mihez kezdtek? – kérdezte kihívóan mosolyogva.
- Oh, akkor ezt! – kapta el Alexy a lányt és elkezdte csikizni.
- Jó, jó megadom magam! – mondta nevetve a lány miközben a kékség leállt ő pedig próbált levegőhöz jutni. – Ez gonosz húzás volt! – nézett a kék hajúra.
- A cél érdekében bármit. – válaszolt.
- Oké, de akkor várjatok. Elő kell halásznom a daltudásom. – gondolkozott el. – Na, jó meg van. Nos, ezek utána felelősséget nem vállalok az estlegesen bekövetkező károkért!
- Jó, jó csak kezd már el! – nógatta Armin.
- Oké! Oké! – sóhajtott a lány. Nagy levegőt vett és neki fogott.