6.2 - A múlt kezdete
Az élet könyörtelen. Nem számít, hányszor állsz talpra újra és újra olyan pofont ad, hogy visszakerülsz a padlóra. Van egy pont, amikor már nincs tovább. Egyszer minden ember megtörik még az erősek is. Ha megtörtél két választási lehetőséged van. Elmerülsz a kétségbeesés és bánat folyójában vagy erőt merítesz a gyűlölet és harag erejéből és valaki mássá válsz. Emberfüggő ki melyikre képes. Én az utóbbit választottam.
Gyűlöltem a világot és vele együtt minden lakóját. Gyűlöltem azt, aki egykor voltam. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Ez az én utam. Nincs itt más, csak gyűlölet, bánat és harag, amelyek egész utamon kísérnek egészen a legvégéig, amíg el nem jön a vég. Már a születésemtől kezdve gyűlöltem az embereket. Nem volt senkim, akit szerethettem volna, valahányszor megpróbáltam mindig csalódnom kellet. Az emberek mindenhol ugyan olyanok:
Álnokok, könyörtelenek és hátba szúrják akár a számukra legfontosabb személyt is csak, hogy elérjék céljaikat. Nem számít mennyi vér és emberi élet hull, csak az a legfőbb, hogy vágyaikat beteljesítsék.
Nem tudom mikor öltem először. Mire észbe kaptam már hozzá szoktam, hogy állandóan vér borít be. Nem éreztem semmit. Még az öröm vagy az elégedettség apró szikráját, se amikor megöltem egy-egy embert. Hamarosan rettegtek, vadásztak rám. Azonban az egyszerű emberek nem tudtak nekem kárt okozni.
Üres életem akkor változott, meg amikor találkoztam azzal, aki a végzetem lett később.
- Nem ember szagod van. – szólaltam meg színtelen hangon. – Olyan az illatod, mint nekem. Te lennél az ellentétem?- döntöttem oldalra a fejem. Meglepődés suhant át az arcán, ami szörnyülködésbe változott, ahogy meglátta a hulla tömeget körülöttem.
- Miért? Miért csináltad ezt? – kérdezte akadozva. – Mit ártottak neked azok az emberek?! – kérdezte felháborodva.
- Hogy mit? Semmit. – válaszoltam.
- Akkor miért?
- Azért mert léteznek.
- Mert léteznek? – kérdezte elhűlve. Arca sápadt lett majdhogy nem fehér.
- Igen. A puszta létezésük is bűn. Gyűlölöm őket. – mondtam, majd felemeltem véres kezem és elkezdtem lenyalni róla a vért. Már hozzá szoktam a fémes ízéhez, és a különleges illatához.
- Ilyen rémes okok miatt mészároltad le őket? Ez szörnyű! Kegyetlenség! Csak egy szörnyeteg csinálna ilyent! – kiabált könnyeivel küszködve. Talán életemben először éreztem egy új érzést. Hányingert.
- Hányingerem van tőled. – néztem rá, mire ledöbbent. – Játszod itt a szentet közben te se vagy más. Mindketten szörnyetegek vagyunk az emberek szemében.
- Én más vagyok, mint te! – ellenkezet.
- Ó, igazán? Az emberek, ha megtudnák, hogy benned is ugyan olyan vér folyik, mint bennem idővel elárulnának. Félnének tőled. Az emberek félik az ismeretlent. Ha valaki nagyobb hatalommal bír náluk, ösztönösen félnek és el akarják távolítani. Ilyen az élet körforgása.
- Nem! Nem igaz! Nem minden ember ilyen! Nem mindenki kegyetlen! Vannak olyanok is, akiknek van még jóság a szívükben! – rázta a fejét.
- Jóság? – kérdeztem nevetve. – A félelem mindennél hatalmasabb. Még a jóságnál is. Ha egyszer eléri a szívet nincs menekvés. Ott fog lapulni egészen addig, amíg nem tesz ellene valamit. Amíg el nem távolítja a félelme okozóját.
- Nem igaz! Hazugság! A szeretet és jóság mindig nagyobb, mint a sötétség! És épp ezért foglak megállítani, a szeretett és az igazság erejével! – mondta határozottan és kivonta karját, majd felém szegezte. – Sajnállak, téged, hogy elvesztél az élet útján, de meg kell állítanom téged. Le foglak győzni!
- Meglátjuk. – mondtam és szabadon engedtem a teljes erőmet.
- Milyen hatalmas sötét energia! Még is mennyi bánat és csalódás van benned testvérem? – kérdezte szomorúan.
- Nem vagyok a testvéred. Te meg én már a születésünk előtt ellenségek voltunk. Apáink akaratát örökölve az volt a sorsunk, hogy gyűlöljük egymást és megküzdjünk.
- Nem igaz! Nem kell így lennie! Csak hagyd abba a gyilkolást és add meg magad! Az emberek biztos megértik a történeted és elfogadnak majd! Jöjj hát te, kiben ugyan az a vér folyik, mint bennem! – nyújtotta felém a kezét kedvesen mosolyogva.
- Nem kell a sajnálatod. – válaszoltam. Egy erős erő hullámmal csaptam le rá, először ami hátrébb lökte.
- Nem kell ezt csinálnod testvérem! – kiabálta kétségbe esetten.
- Nem vagyok a testvéred! – mondtam dühösen és újra lecsaptam. Bár kivédte, de nem engedtem pihenni újra és újra lecsaptam a fojtogató sötétséggel és minden gyűlöletemmel.
Gyűlöltem mindent és mindenkit. Gyűlöltem a világot, az embereket és legfőképp őt ki most velem szemben áll. Ő ki teljes ellentétem volt. Ő kinek a sorsa az volt, hogy megküzdjön velem. Ugyan az a vér folyt az ereinkben, azonban ő sose szenvedett ellenben velem. Neki megadták a lehetőséget, hogy éljen. Gyűlöltem. Leírhatatlanul gyűlöltem. Minden egyes szavát megvetem, de legfőképp azt, hogy testvérének nevez. Undorodom tőle. Ezért kel itt és most megölnöm, mint eddig az embereket. Ő lesz a példa arra, hogy az emberek jobban teszik, ha békén hagynak.
Gyűlöletem egy percre sem hagyott alább még is, ahogy egyre több csapást mértem rá ő úgy került egyre inkább előnybe. Miért? Miért nem tudom megsebezni? Miért? Miért?
Miért nem tudom megölni?
Hirtelen valami új érzés kerített hatalmába. Remegtem, és egyre inkább kezdtem elveszteni az irányítást az erőm felett. Lassan már gondolkozni se tudtam. Egy valami járt a fejemben.
Meg kell ölnöm.
Hirtelen észhez tértem. Valami ismeretlen érzés öntötte el a testem. Ott volt előttem, kardja a mellkasomban. Az arcán szomorúság tükröződött fájdalommal keveredve.
- Sajnálom testvérem! – mondta remegve. Végül eleredtek a könnyei és vékony patakként csurogtak le az arcán.
Miért hív testvérének? Miért sír? És mi ez az érzés? Olyan fáradtnak érzem magam. Az erőm elhagy.
- Sajnálom! Sajnálom! – zokogott tovább. – Sajnálom testvérem!
- Nem vagyok a testvéred! Gyűlöllek és mindig is gyűlölni foglak! – hirtelen vért köhögtem fel és az egész testemből elszállt az erő. Mielőtt összeestem volna elkapott és karjaiba véve testem zokogva nézett rám. – Nem számít, hogy hányszor ölsz meg. Mindig visszajövök. Egyszer legyőzlek, és akkor beteljesítem bosszúmat, anyámért és apámért. – mondtam, majd szemeim szép lassan lecsukódtak én pedig egy hosszú álomba merültem.