6.1- Múlt
Miután egyedül maradtam, minden helyzetben, csak mosolyogtam és játszottam a bolondot. Bármilyen helyzetbe kerültem, rendíthetetlenül mosolyogtam. Azonban, legbelül igen is éreztem mindent. Figyelemre és szeretettre vágytam ezért viccelődtem, nevetgéltem, nem vettem komolyan, az embereket csak, hogy felfigyeljenek rám és velem foglalkozzanak. Mindig azzal áltattam magam, hogy azért csinálom ezt, mert így könnyebben tudok kiigazodni az embereken, azonban ez csak egy kifogás volt. Menekültem a valóságtól, ugyanakkor mindennél jobban vágytam arra, hogy valaki észrevegyen. Hogy valaki átlásson a maszkomon, a színjátékomon, az egész komédián. Vártam, és csak vártam, miközben belülről az érzéseim szét martak. Miért? Gyűlölöm ezt a kérdést. Miért pont én? Miért pont az, aki egyedül törődött velem? Rengeteg kérdés és sose kapok rá választ. Talán ha hangosan tenném fel a kérdést 2 verziójú választ kapnék. Az okkult azt mondaná, hogy ilyen az élet és sose lehet tudni mikor halunk meg, vagy kit veszítünk el legközelebb minden az élet és a véletlen műve. A babonás azt mondaná, hogy ez a sors vagy más néven a végzet. Kinek, hogy esik jól nevezni. Ha még Buddhista lenne még azt is hozzá tenné, hogy a halál nem a vég, hanem valami új kezdete. Azonban, ha másik két embert kérdezek meg lehet, hogy mást mondana, de az is lehetséges, hogy pont ugyan ezt. Rengeteg személyt megkérdezhetek a végeredmény úgy is ugyan az maradna. Senki sem tudná a választ. Erre a kérdésre senki sem tudja a választ.
Amikor betöltöttem a tízet rájöttem, hogy a szüleim, nem szeretnek. Bár kissé fájdalmas volt, de meg sem lepődtem rajta. Na, jó nem kicsit. Pokolian szar volt. Nem tudtam mihez kezdeni ezzel az óriási fájdalommal. Sosem mutattak érdeklődést felém, sőt még jobban, elérték, hogy örök életemre bánjam azt, hogy megszülettem. 13 évesen elgondolkoztam, azon, hogy vajon meddig bírom még elviselni az életet? Elgondolkoztam, az öngyilkosságon is. Azzal bíztattam magam, hogy sokkal könnyebb lesz minden. Azonban amikor a kést fogtam a kezem elkezdett remegni. Miért? Miért nem tudom megtenni? Ezek voltak az első gondolataim. Ezek után hosszú ideig nem jöttem ki a szobámból. Évek óta először sírtam. Sirattam, hogy olyan gyáva vagyok, hogy még a saját szenvedésemnek se tudok véget vetni. Sírtam a nyomorult életem miatt, teljesen ki voltam. Kellet pár nap, mire úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és igen is abba hagyom a siránkozást. Lesz, ami lesz, már nem érdekel semmi. Unottan éltem az életem egészen addig, amíg át nem kerültem a Sweet Amorisba. Hosszú évek után először éreztem igazi boldogságot. Bár az álarcom továbbra se vettem le, de kezdtem megbízni az emberekben. Még a szerelmet is megtapasztaltam. Aztán minden egy csapásra tönkre ment. A legtöbb ember, akit barátomnak hittem hátat fordított nekem és elárult. A szerelmem pedig egy csapásra el lett tiporva. Bár régóta tisztában voltam vele, hogy nincs esélyem és nem is áltattam, magam még is fájt. Nem tudom, hogyan de végül Lysander karjaiban kötöttem ki zokogva. Túl sok érzelem ért egyszerre és túl fájdalmasak. Az álarcom összetört és én hiába kapkodtam a darabjai után nem értem el. Akkor ott az a pillanat beillet volna egy romantikus történetben, azonban a valóság más volt. Ha, nem Lysander lett volna ott, hanem Kentin, vagy Armin akkor is így végződött volna.
Aznap amikor nem a megszokott utat választottam hazafelé a sorsom megpecsételődött. Bármennyire közhelyesen hangzik akkor kezdődött el minden. Mire észbe kaptam és felfogtam volna mi történt egy börtönnek minősülő kalitkában sínylődtem egy nem túlbiztató zöld tavacska társaságában. Minden hirtelen történt. Először is nem a szokásos úton voltam, hanem egy olyan szobában ahol egy hatalmas kék kristály volt. Aztán hirtelen egy róka fülekkel és farokkal megáldott nő jelent meg és percek sem tele lettek bele én meg a börtönben találtam magam. Belegondolva, hogy amikor a haza vezető úton kívántam és valóra vált eléggé furcsa. És hátborzongató. És ijesztő.
„Bárcsak eltűnhetnék... Bárcsak átkerülhetnék egy másik világba!”
Na, ja, igaz, hogy ezt kívántam, de nem gondoltam komolyan. Vagy is egy kicsit. Áh, kit akarok áltatni teljesen komolyan gondoltam, de a fene se gondolta, hogy valóra válik, és idáig fajulnak a dolgok.
- Itt maradni! – szólalt meg az ork miután bedobott a cellába.
- Mert szerinted még is hova tudnék menni, hm? – kérdeztem vissza gúnyosan, mire rám csapta a cella ajtót. Asszem bele tapostam a lelki világába. Persze, nem mintha érdekelne. Ezek után azon kezdtem el gondolkodni, hogy normális emberek pánikolnának az ilyen helyzetben. Aztán emlékeztettem magam, hogy én közel se vagyok normális eset. Ezután jött a következő fordulat, szabadulás címszó alatt. Az egész egy sötét alakkal kezdődött, aki nem, hogy csak kiengedett, de még meg is mutatta a kijárat felé vezető utat. Ezek után a random irány, változtatásnak köszönhetően találkoztam az akkor még furcsának tűnő Nevrával, akit egy gyors hátra arc kíséretében faképnél hagytam. Ezután kötöttem ki az ebédlőnek tűnő helyen, ahol miután megpróbáltam csillapítani a gyomorkorgásom összetalálkoztam azzal az egyénnel, akivel később elég jól kijöttünk (ott szívtuk egymás vérét ahol tudtuk). Aztán ismét a róka csajszi elé kerültem, akinek megtudtam a nevét és átkoztam a szerencséjét, hogy nem létezik a halál lista. Itt aztán a dolgok felgyorsultak és én megúsztam végül azt, hogy újra cellában kössek ki viszont az ára az volt, hogy nem mehetek haza. Aztán a következő nagydolog az volt, hogy egy halom teszt segítségével besoroztak az itteni katonaságba miközben felvilágosítást kaptam, hogy hol is vagyok és mi a helyzet ebben a világban. Végül még egy állatot is kaptam magam mellé. Ezután találkoztam Marry-vel akivel egész jól kijöttünk és később olyan volt, mint egy fogadott öcsike. Jobban belegondolva itt kezdődött az egész életem. Mindez egy apró kristály darabbal.
Nem kellet ezután sok idő és egész gyorsan beilleszkedtem a gárdába olyan, szinten, hogy tudtam az emberek vérét szívni. Na, jó igazából csak Miko, Ezarel és Nevra vérét szívtam, de főleg Ezarelét. Már vissza se akartam menni. Észre se vettem, hogy még is mikortól nem volt szükségem arra, hogy megjátsszam magam, vagy, hogy álarcot viseljek. És ezután még sok minden történt. Újra szerelmes lettem, kiderült, hogy még sem vagyok átlagos (na, nem mintha ezt eddig nem tudtam volna, elvégre, csak nem lehet a véletlen műve, hogy átkerültem de, hogy ezt még lehet fokozni is azt nem hittem). Mielőtt észbe kaptam volna már kiderült, hogy van egy húgom (akivel ráadásul ikrek vagyunk csak, hogy ne legyen egyszerű a dolog) és, persze ha az egész szituáció nem lenne elég fokozva lett még azzal is, hogy én lettem a sötét sárkány erejének hordozója. De ez önmagában nem lett volna macerás, ha extraként nem kaptam volna hozzá a múltba látást. Mit ne mondjak nem kellemes végig nézni, egy háborút mindegy melyik világban vagy. Bár erről csak Alexis tud, de nem sokkal később miután vissza értünk a banyától és sikerült megnyugtatnom újabb látomásom volt. A hányinger kerülgetet, legszívesebben kidobtam volna a taccsot azonban valami csoda folytán, csak gyomorsavat tudtam felöklendezni, ami végig marta a torkom. Másnap reggel olyan voltam, mint egy rossz másnapos. Ezután az események ismét felpörögtek. Közelgő háború, edzések, új arcok, születésnap. De minden jó véget ér egyszer.
Szokásos napnak indult az a nap is. Reggeli után edzés. Mivel edzésen remekeltem röpke 10 percre ezért úgy gondoltam, hogy megjutalmazom magam valami édességgel. És épp ez okozta a vesztem. Legközelebbi ébredésem a templomosoknál volt. Akkor gondoltam bele igazán, annak jelentőségébe, hogy még is miért volt az egész macera az edzéssel és a háborúval. Féltem. Nem akartam meghalni.
Ez az. Rettegj. Félj. És add át magad a sötétségnek!
Ez volt az utolsó, amit halottam. Ezután egy vörös pókliliom mezőn ébredtem fel. Nem értettem semmit, de nem is gondolkodtam. Valahogy ösztönösen jött minden. Felálltam és céltalanul bolyongani kezdtem. Hamarosan egy hatalmas fához értem, aminek az ágáról egy hinta lógott le. Engedtem a kísértésnek és bele ültem. Olyan üresnek éreztem magam. Amikor gondolni akartam valamire, semmi sem jutott eszembe. Szinte semmit sem éreztem. Hirtelen egy halk hangot hallottam. Mivel ez változásnak számított kíváncsi és izgatott lettem. Kipattantam a hintából és elkezdtem futni a hang felé…
Hirtelen kipattantak a szemeim. Kellet egy kis idő mire be tudtam azonosítani a szobám plafonját.
- Hát magadhoz tértél? – kérdezte valaki mire, automatikusan a hang felé fordítottam a fejem.
Vége