5- az én hősöm
A nevem Sophie. Nem rég érkeztem a Sweet Amorisba.Amikor először ebbe az iskolába jöttem nem hittem, hogy találok valakit, akit majd a barátomnak nevezhetek. Amikor Melody bemutatott Irisnek kicsit pozitívabban álltam az egész barátkozásos dolognak. Iris Két évvel járt felettem, de roppant barátságos lány volt.
- Melyik klubhoz szeretnél csatlakozni? – kérdezte a beiratkozásnál Melody.
- Mik a lehetőségek? – kérdeztem.
- A kertész klub és a kosár klub. – válaszolt a barna hajú.
- Akkor legyen a kosár klub.
- Rendben. Akkor már csak meg kell beszélned a csatlakozást a klub elnökével. Iris megkérnéd Castielt, hogy vigye el? – nézett a narancs hajúra.
- Nem túl jó ötlet. – szólalt meg a szőke fiú is. Azt hiszem Nathanielnek hívták.
- Miért? – kérdezte Melody.
- Castiel nem éppen a segítségnyújtásról híres. Inkább kérjétek meg Miriát. Ő úgy is jóban van a kosár csapattal.
- Tényleg a múltkor említette is, hogy az elnök az egyik gyerekkori barátja. – szólalt meg Iris.
- Rendben akkor keressük meg. – mondta Melody és így indultunk meg levadászni egy számomra ismeretlen személyt.
- Ne aggódj Sophie! Miria kedves lány! Biztos nagyon jól kijöttök majd! – mosolygott rám Iris. A folyósón egy hosszú tejföl szőke hajú lányt pillantottam meg. Hosszú fenékig érő haját befonva viselte. Az embernek, amikor ránézett egy angyal jutott eszébe. Vagy legalább is nekem biztos.
- Miria te még nem találkoztál vele. Ő itt Sophie. Sophie ő itt Miria. Miria légyszíves elvezetnéd a kosárlabda klubhoz? – kérte meg Melody a szőkét. Hirtelen elég fura arcot vágott majd a végén egy sóhaj kísértében válaszolt.
- Egye fene, legyen gyereknap.
- Köszi, akkor mi magatokra is hagynánk! – mondta Melody és sietősen távozott Irissel együtt. A lány egyidősnek nézett ki velük. Így közelről látom csak, hogy szürke szemei vannak. Pont olyan, mint egy Claymore. Még a hajszín is stimmel! Hogy milyen furcsa alakok vannak ebben az iskolában!
- Nos, a bemutatkozáson már túl vagyunk szóval már megtettük az első lépést afelé, hogy puszipajtások legyünk úgy hogy most már mehetünk is! – darálta le hirtelen mire úgy éreztem minden illúzióm összetört. Ez a csaj tuti nem százas.
- Öhm, bocsáss meg a kérdésért, de te mindig ilyen hülye vagy? – tettem fel a kérdést. Általában az ember ilyenkor rögtön tagadni kezd, vagy meglepődik, de rajta ennek jelét sem láttam.
- Igen, néha elég gyakran rám jön. – rendezte le a dolgokat ennyivel. Ezután megindultunk a tornaterembe. Elég otthonosan nyitott be a terembe. Bent egy barna bőrű, raszta hajú fiút pillantottam, meg aki éppen kosárra dobott. Amikor észrevett minket nagy mosollyal integetett, mire Miria megindult felé.
- Áh, szia Miria! – köszöntötte kedvesen.
- Szia Dajan! Nem tudod, hol van David? Az új lány a kosárklubhoz akar csatlakozni és Melody rám bízta, hogy intézzem el. – mutatott rám.
- Miért nem Castiel? – kérdezte értetlenül. Először csak egy „eztmosttesegondolhatodkomolyan” nézést kapott válaszul majd az „ezüst szemű boszorkány” megszólalt.
- Castiel egy ős bunkó. – válaszolt karba font kézzel.
- Mondjuk ez igaz. – értett egyet a srác. – Jobban járt, hogy Melody inkább téged küldött vele. Egyébként utoljára a szertárban láttam. – válaszolt.
- Köszi! – mondta majd megindultam a szertár felé. Így én kettesben maradtam a sráccal.
- Régóta ismered? – kérdeztem hirtelen.
- Igen. Kb. egy éve jött ő is ide. – válaszolt. Egy éve? És már ilyen otthonosan mozog itt?
- Elég otthonosan mozog ahhoz képest. – nyögtem ki.
- Nos, ő is a kosárklub tagja, de ő leginkább csak azért jött be hozzánk, mert a csapatkapitány, aki egyben a klub elnöke régi barátja. És mivel elég gyakran tette tiszteletét nálunk addig a napig hamar megkedveltük. – mosolygott ábrándosan. Nem, nem úgy, mint egy szerelmes lányka, hanem úgy, mint aki visszagondol a régi szép időkre. Mint valami öregember.
- Várj azt mondtad addig a napig. Mi történt?- kérdeztem hirtelen.
- Hááát. Nem is tudom, hogy elmondjam- e. Bár szerintem előbb utóbb hallani fogod. Fél éve és pár hónapja történt az egész. Van egy srác, aki szintén a kosárlabda klub tagja, Castielnek hívják. Nagyon jól kijöttek Miriával a legjobb barátok voltak, pedig Castiel nem az a barátkozós típus. De egy nap visszajött Castiel exe és teljesen megváltozott. Miria már az elejétől fogva gyanakodott a lányra, aztán egyszer elmondta neki, hogy az a terve, hogy ismét elhagyja Castielt és ismét lenyúlja előle a hírnévre szóló lehetőséget, mint régen. Persze hiába mondta ezt el Castielnek ő hajthatatlan volt és nem hitt Miriának csak Deborahnak. A lány ezt ki is használta és Miria legtöbb barátját ellene fordította. Amikor Miria újra megpróbált beszélni Castielel veszekedés lett a vége. Aztán másnap nem jött suliba és azután se. Ekkor kiderült, hogy még aznap eltűnt. – fejezte be a mesélést.
- De most itt van. Nem értem. – ráztam a fejem. Fekete tincseim, összevissza repkedtek.
- Pár hónappal ezelőtt hirtelen mintha mi sem történt volna újra elkezdett iskolába járni. Senki sem tudja, hogy mi történt vele, mert nem mondja el senkinek sem. Mindig csak azt mondja, hogy egy varázslatos utazást tett. – válaszolt a fiú. Ekkor jött ki a szertárból az emlegetett lány, miközben egy nála két fejjel magasabb fiú borzolta össze a haját. Olyan látványt nyújtottak, mintha csak testvérek lennének.
- Ő az? – kérdezte a fiú. Rövid barna haja és szeme volt.
- Igen! Innentől rád bízom, én megyek, mert történelmem lesz és a banya még a végén feleltet, ha kések. – mondta majd egy intés kíséretében távozott. Később bele futottam egy vörös hajú fiúba. Szó szerint. Annyira elgondolkoztam ezen a lányon, hogy neki mentem.
- Bocsánat! – mondtam megszeppenve.
- Nem látsz a szemedtől? – förmedt rám, mire meghúztam magam.
- Bocsánat! – cincogtam. Hirtelen egy kezet éreztem meg a fejemen. Meglepetten néztem fel a mellettem álló mosolygó Miriára.
- Castiel, ne terrorizáld az új lányt. Még a végén megijed tőled és iskolát vált, aminek az igazgatónő nem örülne. – nézett a vörösre.
- Mi vagy te máltai szerettet szolgálat, hogy ennyire érdekel, mi van vele? – kérdezte bunkón, de a lány nem vette fel, továbbra is mosolygott.
- Oh, nem tudtad? Rólam mintázták azt a szervezetet! – tette a szívére a kezét, miközben próbált megható arcot vágni, de nem ment sokáig neki.
- Persze én meg angyal vagyok. – ironizált halványan mosolyogva a fiú.
- Azért ne essünk túlzásokba. – prüszkölt a nevetéstől. – Inkább vagy démon, mint sem angyal.
- Mert te maga vagy a megtestesült jóság! – vigyorgott a fiú.
- Ugyan ne hízelegj, a végén még elpirulok! – mondta mire mindketten elnevették magukat. Ahogy távolról néztem őket észrevettem, hogy összeillenének. Nem tudom mit evett azon a másik lányon ez a fiú, de nem veszi észre, hogy egy angyal, van az orra előtt. Ezeket egymásnak teremtették az már egyszer biztos! A nevetést a csöngő szakította félbe. – Na, én megyek. Matekom lesz, aztán végre mehetek haza. – nyújtózott. – Aztán ne szedd szét lehetőleg! – intett búcsút. Kissé félve néztem fel a vörös hajúra, de nem látszott már olyan morcosnak, mint az előbb.
- Hol lesz órád? – kérdezte.
- A „b” teremben, de nem tudom, hol van. – cincogtam.
- Elkísérlek úgy is arra van dolgom. – mondta majd megindult. Gyorsan felzárkóztam mögé és elcincogtam egy köszönömöt. – Ne nekem köszönd. Csak azért teszem, mert nem akarom, hogy Miria megnyúzzon, amiért nem segítettem. – válaszolt majd megállt egy terem előtt. – Ez az. – mutatott az ajtóra. Még egyszer megköszöntem, majd beültem órára. Ez volt az utolsó órám már készültem haza menni, azonban amikor elindultam volna három lány vett körül. Nem néztek ki valami bizalom gerjesztőnek és lemertem fogadni, hogy nem üdvözölni jöttek.
- Te vagy az új lány? – kérdezte a szőke, aki látszólag az alfa volt.
- Igen, sziasz… - kezdtem, de a szőke a falnak nyomott ezért a mondat vége bennem rekedt.
- Ide figyelj! Ha még egyszer meglátlak az én Castielem közelébe nagyon megjárod! – mondta majd egy lapot ejtett le elém. A lapon az én diákigazolványos képem volt össze firkálva. Szinte kezdtem félni. Az ijedt arcomat látva a szőke felnevetett.
- Nézzétek, hogy fél! – vihogott.
- Oh, mi a nevetés tárgya? – kérdezte egy ismerős hang. A folyósról Miria lépett elő hátborzongató vigyorral az arcán. Még én is megijedtem!
- Te meg mit keresel itt? Jobb lenne, ha elmennél, akkor talán megkímélünk. – mondta fenyegetően a szöszi.
- Oh, mert ha nem akkor mi lesz? Nekem esel a műkörmöddel plázacica? – kérdezte. Csodálkozva bámultam rá. Nagyon bátor lány! Én meg se mertem mukkanni, de ő még vissza is szól. Elképesztő.
- De bátor lett valaki amióta visszajött! – gúnyolódott.
- Oh, igen régi szép idők, amikor nem kellet hallgatnom a hiénákat megszégyenítő nevetésed. – sóhajtott fel.
- Hogy mit mondtál? – sziszegte vörös képpel az alfa nőstény.
- Azt, hogy úgy nevetsz, mint egy hiéna. Sőt még szerintem az oroszlán király hiénáit is túlszárnyalod pedig az nem kis teljesítmény. – bólogatott megmentőm. Erre muszáj volt felkuncognom. Ez egy minőségi beszólás volt.
- Te kis... – ütötte volna meg azonban ő félre lépett.
- Hoppá ez mellé ment! – mondta nyugodtan és az arcán azzal a hátborzongató mosollyal. A szőke újra támadott. Ezúttal nem tért, ki hanem az arca előtt kapta el a kezét. – És ez se talált. – döntötte félre a fejét.
- Eressz el! – vinnyogta kétségbeesetten.
- Ahogy kéred! – eresztette el, mire hátra esett a talpnyalóira.
- Egyet jól jegyezz meg. Nem vagyunk egy szinten. – nézett rá szürke szemeivel. Most valahogy olyan más volt, mint amikor velem volt. Olyan mintha, ez lett volna az igazi természete és a bolondos lány csak egy álca. – Ha még egyszer meglátlak a közelébe, vagy csak egy haja szála is meggörbül, miattad garantálom, hogy nem úszod meg ennyivel. – mondta, majd ott hagyott minket. Csodálattal nézetem egészen addig, amíg el nem tűnt a folyósón. Másnap az volt az első, hogy megkértem Melodyt és Irist, hogy segítsenek nekem megkeresni. Nem árultam el senkinek, hogy mi történt tegnap. Amikor megpillantottam a szekrényeknél az ismerős szőke hajzuhatagot rögtön elindultam, de nem volt egyszerű utam, mert át kellett törnöm magam a többi diákon. Épp indulni készült, amikor ott termettem előtte.
- Hát te? – nézett rám meglepetten.
- Nagyon szépen köszönöm a tegnapit! – mondtam csillogó szemekkel.
- Ugyan nem tesz semmit. – sóhajtotta.
- De nekem számít! – szólaltam meg határozottan, mire felvonta az egyik szemöldökét. – Megmentettél! Te vagy az én hősöm! – öleltem át. Épp, hogy a melléig értem fel. Kicsit ciki volt, de legalább könnyebben át tudtam ölelni.
- Hé! Eressz el! – próbált lehámozni magáról kevés sikerrel. Ezután mindenhova követtem. Persze eleinte nem tetszett neki a dolog, de aztán megszokta a dolgot és elfogadott. Tökre úgy éreztem magam, mint Clare amikor Teresaval volt.
Vége