4- vedd komolyan
Az élet, unalmas, ha nem vagy veszélyben. Meg, ha a barátaid átlagos emberek. Na, jó nem annyira átlagosak mivel mindegyiknek a maga módján van valami furcsasága, de akkor sem olyanok, mint az Eldaryas barátaim. Áh, de uncsi normálisnak lenni! A siránkozásomat Melody és Iris szakította meg egy idegen kislány kíséretében. Kb. elsős lehetett már, mint kilencedikes. Biztos egy új lány…
- Miria te még nem találkoztál vele. Ő itt Sophie. Sophie ő itt Miria. Miria légyszíves elvezetnéd a kosárlabda klubhoz? – ájvé. Legközelebb lottózok.
- Egye fene, legyen gyereknap. – sóhajtottam.
- Köszi, akkor mi magatokra is hagynánk! – léptek le gyorsan. Szinte a porfelhőket is láttam utánuk… Miért érzem azt, hogy ezek csak rám akarták sózni ezt a kiscsajt?
- Nos, a bemutatkozáson már túl vagyunk szóval már megtettük az első lépést afelé, hogy puszipajtások legyünk úgy hogy most már mehetünk is! – játszottam a hülyét.
- Öhm, bocsáss meg a kérdésért, de te mindig ilyen hülye vagy? – nézett rám furcsán a hatalmas kék szemeivel, amit szívesen elcseréltem volna vele. Bezzeg nekem szürke szemem volt, mint a hamu neki pedig szép égkék. Ez nem ér!
- Igen, néha elég gyakran rám jön. – válaszoltam majd elindultam. Szinte már ismerősként nyitottam be a tornaterembe.
- Áh, szia Miria! – köszöntött Dajan.
- Szia Dajan! Nem tudod, hol van David? Az új lány a kosárklubhoz akar csatlakozni és Melody rám bízta, hogy intézzem el.
- Miért nem Castiel? – kérdezte értetlenül.
- Castiel egy ős bunkó. – válaszoltam lehunyt szemekkel és összefont karokkal.
- Mondjuk ez igaz. – értett egyet a srác. – Jobban járt, hogy Melody inkább téged küldött vele. Egyébként utoljára a szertárban láttam. – válaszolt.
- Köszi! – mondtam majd megindultam a szertár felé. – Ó David! – trilláztam.
- Itt vagyok! – jött elő egy sóhajtás kísértében a fiú.
- Szia! – integettem neki vigyorogva.
- Hello. Mi szél hozott erre ismét? – kérdezte.
- Van egy új lány, aki a kosárklubhoz szeretne csatlakozni.
- Oh, csak nem lecserélhetünk téged egy normálisabb lányra? – kérdezte gonosz mosollyal.
- Lecserélhettek, de akkor ne is számítsatok többet személyem jelenlétére. – játszottam a sértődöttet. Válaszul David csak felnevettet majd összeborzolta a hajam.
- Ugyan miért akarnánk lecserélni, amikor végre visszajöttél? – kérdezte mosolyogva, mire visszamosolyogtam rá.
- Tudom, pótolhatatlan vagyok. – vigyorogtam fel rá.
- Az biztos. Na, gyere, intézzük el az új lány dolgát! – mondta, majd kiment a szertárból.
Ezután a lánykát magára hagytam hagy boldoguljon egymaga elvégre nagy kislány már. Tudjátok milyen fárasztó a hülyét játszani? Már épp készültem haza menni, amikor meghallottam a folyóson Amber nyerítését.
- Az isten áldja már meg normálisabb nevetéssel azt a libát! Meg nem utolsó sorban egy kis ésszel se ártana. – morgolódtam, miközben megnéztem, hogy mi is a nevetés tárgya. A szőke liba éppen az új lányon nevetett. Nem tudom mit csinált vele, de eléggé ki volt borulva szegény. Normál esetben talán nem avatkoztam volna közbe, de valahogy magamra emlékeztetett. – Oh, mi a nevetés tárgya? – léptem elő Ichimarus mosollyal az arcomon. Aki nem tudná, ki az- az ember annak csak annyit mondok, hogy ennek a férfinek jó szokása volt csukott szemmel közlekedni és egyfolytában mosolygott. Kicsit olyan róka feelinge volt a csókának. Na, mindegy. A lényeg, hogy ez nagyon félelmetes tud lenni.
- Te meg mit keresel itt? Jobb lenne, ha elmennél, akkor talán megkímélünk. – mondta fenyegetően.
- Oh, mert ha nem akkor mi lesz? Nekem esel a műkörmöddel plázacica? – kérdeztem.
- De bátor lett valaki amióta visszajött! – gúnyolódott.
- Oh, igen régi szép idők, amikor nem kellet hallgatnom a hiénákat megszégyenítő nevetésed. – sóhajtottam fel.
- Hogy mit mondtál? – sziszegte vörös képpel.
- Azt, hogy úgy nevetsz, mint egy hiéna. Sőt még szerintem az oroszlán király hiénáit is túlszárnyalod pedig az nem kis teljesítmény. – bólogattam.
- Te kis... – ütött volna, meg azonban én félre léptem.
- Hoppá ez mellé ment! – mondtam, mire újra támadott. Ezúttal nem tértem, ki hanem az arcom előtt kaptam el a kezét. – És ez se talált. – döntöttem félre a fejemet miközben csukott szemmel mosolyogtam. A szöszi próbálta volna elhúzni a kezét, de nem engedtem.
- Eressz el! – mondta kétségbeesetten.
- Ahogy kéred! – eresztettem el, mire hátra esett a talpnyalóira.
- Egyet jól jegyezz meg. Nem vagyunk egy szinten. – néztem rá szürke szemeimmel. Már nem fárasztottam magam azzal, hogy meg játsszam a gyagyát. – Ha még egyszer meglátlak a közelébe, vagy csak egy haja szála is meggörbül, miattad garantálom, hogy nem úszod meg ennyivel. – mondtam, majd ott hagytam őket. – Istenem, kicsit elvetettem a sulykot. – sóhajtottam. – Még lelki terrort se alkalmaztam rajta. Na, majd legközelebb.
Erről eszembe jutott az első küldetésem. Még a mai nap is tisztán cseng a fülemben Nevra kérdése.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
Unott fejjel hallgattam, ahogy Miiko magyarázz. Csak arra kaptam fel a fejemet, hogy a nevemet mondja.
- Mi? Nekem is mennem kell? – kérdeztem kissé aggódva.
- Igen. Ideje, hogy te is komolyabb küldetéseket is elvégezz. A további információkat majd Nevra elmondja. – mondta, majd elment.
- Mehetünk? – lépett hozzám közelebb a fekete hajú.
- Ja. De ha egyszer is bepróbálkozol… - kezdtem fenyegetni, de félbe szakított.
- Komolyan veszem a küldetésimet. Nem érek rá holmi nevetséges dolgokra, mint az udvarlás. – mondta és elindult. Nagyokat pislogtam, majd sietősen utána mentem.
A küldetés után
- Au, ez csíp! – nyavalyogtam. Nem rég tértünk vissza a küldetésünkről. Egy információt kellett megszerezni a templomosokról, de sajnos észrevettek minket ezért gyorsan leléptünk, de az infó, ami kellet meg volt hál’ Istennek. Persze én voltam olyan szerencsétlen, hogy rám talált az egyik harcos és harcba bonyolódtam vele. Persze igyekeztem minél előbb kereket oldani, mivel önvédelemből szemernyi tudásom sincs nem hogy még a harchoz! Végül aztán Nevra segítségével sikerült meglógnom, de azért szereztem néhány karcolást, miközben a halálos csapásokat kerültem ki. Ilyenkor áldom az eget, hogy jók a reflexeim. Persze amint visszaértünk Nevra elvitt Ezarelhez, hogy lássa el a sebeim hiába mondtam, hogy ezek csak karcolások. – Mondtam, hogy ezek karcolások!
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? – akadt ki Nevra.
- Most mi bajod van? Megúsztam pár karcolással és még egyik testrészem sem veszett oda! Ez több mint jó nekem, mint első küldetés eredménye! – mondtam kicsit haragosan.
- Miért vagy ennyire gyerekes? Miért nem tudod komolyan venni az életet? – kérdezte a fekete, mire elkomorultam.
- Azért, mert különben már rég összeroppantam volna. – válaszoltam halkan. Éreztem, hogy már nem tudom vissza húzni az álarcom, hiába kapkodok érte.
- Hogy érted ezt? – kérdezte Ezarel. Nagyot sóhajtottam.
- Odaát a saját világomban nem éppen könnyű életem volt. A szüleim a munka megszállottjai ezért nem is érdekli őket, hogy mi van velem. Kilenc éves koromig a nagymamám foglalkozott velem, de ő elhunyt. Ezután magamra maradtam. Egy nap találkoztam egy furcsa fickóval. Nem tudom, hogyan, de meglátta bennem, hogy az összeroppanás szélén állok. Azt mondta, hogy hülyének lenni áldás, mert a hülye emberek a legboldogabbak a világon. Persze nem nagyon fogtam fel, de minél többet gondolkoztam rajta annál inkább tudtam, hogy igaza volt. Ha megjátszom, a szeleburdit könnyebben el tudom viselni az életet, még ha ezzel sokak ellenszenvét ki is vívom. De legalább így találtam igaz barátokat, akik elfogadnak úgy, ahogy vagyok. És hihetetlen, de ezt pont a szüleim munka megszálltságának köszönhettem. Amikor új iskolába kerültem, mert elköltöztünk az új iskolában barátokra leltem. Legalább is egy kis ideig. – hajtottam le a fejem. Igyekeztem vissza fojtani az elő törni készülő könnyeim.
- Mi történt? – kérdezte Nevra. Összeszedtem magam és válaszoltam.
- Szerelmes lettem a legjobb barátomba. De, mivel tudtam, hogy nincs esélyem nála ezért elfojtottam az érzéseim. Aztán egy nap jött egy furcsa lány. Mindenkivel kedves volt és kiderült, hogy annak a fiúnak a volt barátnője, akibe beleszerettem. Rossz érzésem volt a lánnyal kapcsolatban. Először azt hittem, hogy féltékeny vagyok rá. De aztán amikor egyszer kettesben maradtunk elmondta, hogy az a terve, hogy ismét csak kihasználja azt a fiút. Ekkor értettem meg, hogy nem féltékenység volt, amit éreztem, hanem baljós előérzett. Persze megpróbáltam beszélni valakivel, vagy segítséget kérni, aminek az lett a vége, hogy majdnem minden barátomat ellenem fordította. Amikor meg mindent elmondtam a fiúnak nem hitt nekem. Csúnyán összevesztünk, aminek a végén a képébe vágtam, hogy ha igazam lesz, akkor hozzám ne jöjjön majd és elszaladtam. Végül a legjobb barátja vigasztalt meg. Ő volt az egyik ember, aki még hitt nekem. Ez után úgy döntöttem, hogy haza fele menet teszek egy kerülőt az erdőbe és végül itt kötöttem ki. – fejeztem be a mesélést. Egy könnycsepp folyt le az arcomon majd egyre több és több követte. Meglepetten kaptam oda az arcomhoz. Hát már ennyire fájna? Hirtelen Nevra magához ölelt.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy ilyen nehéz neked. De előttünk nem kell megjátszanod magad. – mondta kedvesen miközben szorosan ölelt. Hálásan elmosolyodtam, de ezt nem láthatta.
- Köszönöm. – válaszoltam.
/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/
- A suli olyan unalmas. – ásítottam egyet, miközben a szekrényemhez léptem és elővettem a matek könyvet. – Majdnem olyan unalmas, mint a matek. – sóhajtottam, majd becsuktam a szekrényem ajtaját. Amikor indultam volna el Sophie-ba botlottam, persze nem szó szerint. – Hát te? – néztem rá meglepetten.
- Nagyon szépen köszönöm a tegnapit! – mondta csillogó szemekkel.
- Ugyan nem tesz semmit. – sóhajtottam, miközben az érkező Melodyra és Irisre néztem.
-
- De nekem számít! – szólalt meg a kislány határozottan, mire felvontam az egyik szemöldököm. – Megmentettél! Te vagy az én hősöm! – ölelt át. Kb. a mellemig ért szegényke pedig én sem voltam egy nagy növésű.
- Hé! Eressz el! – próbáltam lehámozni magamról. A háttérben Melody és Iris meglepetten néztek minket.
Innentől kezdve nem tudta levakarni a kiscsajt magamról. Állandóan követett mindenhova. Olyan lett mintha még egy kutyám lett volna. De persze eleinte cseppet sem örültem a dolognak, de aztán megszoktam.
Vége