4, fejezet

2014.06.12 18:28

Fejezet 4.

Új csábító a színen

Ma is szép reggelre ébredtem. Kivételesen hamarabb keltem fel, mint az ébresztő így kikapcsoltam, hogy ne csörögjön feleslegesen. Hirtelen megszólalt a telefonomon az Infinity Ink című szám. Ez volt az értesítés jelző csengő hangom, tehát valaki üzenetet küldött nekem. Haru volt az. El is felejtettem, hogy tegnap számot cseréltünk.

Szia! Remélem nem ébresztettelek fel. Ma, bemutatlak néhány jó barátomnak, szóval készülj fel. Suli után pedig elmehetnénk együtt valahova.

U.I: Remélem, szereted a kutyákat.

Erre muszáj volt elmosolyodnom. Nagy nehezen kómás fejjel, de visszaírtam neki.

Szia! Nyugi már fent voltam, szóval nem ébresztettél fel. Új emberek? Biztos vagy te benne, hogy velem akarsz mutatkozni? Úgy értem eddig nem volt senki, akit barátomnak nevezhettem volna, és ezért kicsit félek az új ismeretektől. Amúgy igen szeretem a kutyákat. Éppenséggel nekem is van egy, amit már kiskorom óta velem van. És elmenni valahova? Jól hangzik! Akkor majd talizunk a suliban!

Elküldtem az üzit és nem kellet sokat várnom rá, megérkezett a válasz is.

Nyugi ha Alexy-t elfogatták, akkor téged is elfogadnak! Mondjuk a hasonlóságot kicsit nehéz lesz kimagyarázni, de akkor is minden rendben lesz. Láttak már furcsább alakot is!

Miután elolvastam az üzit elvonultam a fürdőszobába és rendbe szedtem magam. A hajamat most leengedve hagytam, mert nem volt kedvem felkötni. Kinyitottam a ruhás szekrényem és az első kezembe kerülő dolgot kihajítottam az ágyra. Az összeállítás végül egy szürke rövidnadrág lett hozzá, egy bordó felsővel, végezetül pedig egy fekete torna csukát vettem fel és lementem a lépcsőn. Az öcsém már ott ült a konyha pultnál és a szokásos reggeli kakaóját szürcsölgette.

-         Reggelt! na, ma nem szúrtál ki a szomszéd libával? – kérdeztem és leültem mellé.

-         De. – válaszolt tömören és igyekezett elrejteni a kárörvendő mosolyát.

-         Furcsa, nem hallottam, hogy sikított volna. – mondtam miközben egy pirítósért nyúltam. – Egyébként honnan van ez a pirítós? – kérdeztem.

-         Én csináltam. – szólalt meg egy rég hallott hang a hátam mögül. Elkerekedet szemekkel néztem a hátam mögé, majd szép lassan felálltam és egy sikítással kisérve az új jövevény nyakába ugrottam.

-         Keresztanyu! – öletem meg. – Hogy kerülsz te ide és miért nem szoltál, hogy jössz? – kezdtem el a kérdéseimmel bombázni.

-         Ma reggel jöttem és nem akartalak titeket felébreszteni. – simogatta meg a fejem.

-         Azért igazán szólhattál volna. – mondtam mosolyogva. De a mosolyom egyből elhervadt, amikor ránéztem a fali órára. – Basszus el fogunk késni! - kaptam fel a táskám és az öcsémre néztem.

-         Ne, aggódj, majd én elviszem, te csak siess, nehogy elkéss! – mondta keresztanyu. Én egy gyors bólintás és elköszönés közepette kirohantam az utcára és elkezdtem sprintelni a buszmegállóba. Szerencsémre időben oda értem. Lihegve szálltam fel a buszra és az első szabad helyre ledobtam magam.

-         Úgy nézel ki, mint aki most futotta le a maratont. – szólalt meg a mellettem ülő. Hirtelen ránéztem. Egy hosszúkás fekete hajú fiú ült mellettem, akinek tengerkék szemei voltak.

-         Hát, mondhatjuk úgy is. – vontam vállat és rámosolyogtam. Erre ő is elmosolyodott. Jobban megnézve elég helyes srác volt. Sőt nagyon helyes!  - Sajna késésben vagyok, és ha nem futottam volna és nem érem el a buszt, aminek az a következménye lenne, hogy még jobban elkések a suliból. – magyaráztam neki.

-         Hova jársz? – kérdezte érdeklődve.

-         A Sweet Amorisba. De már itt is vagyok bocsi, de sietnem kell! Remélem, még találkozunk, szia! – hadartam gyorsan és leugrottam a buszról, utána gyorsan az osztályteremhez siettem. Már épp nyitottam volna, be, amikor valaki megszólított.

-         Kisasszony már rég becsöngettek! – ilyen nincs! Pechemre épp az igazgatónő járt arra. – Remélem, jó oka van a késésre!

-         Hát izé... – kezdtem el dadogni. Hirtelen valaki megszólalt a hátam mögött.

-         Elnézést kérek, csak engem vezetett körbe. – megfordultam és azzal a sráccal találtam magam szemben, akivel a buszon találkoztam.

-         Maga meg kicsoda? – kérdezte a vén szipirtyó.

-         Ray Amashi mától a Sweet Amoris tanulója.

-         Oh, igen már emlékszek magára. Rendben, akkor majd a kisasszony elkíséri az osztályába, után visszamegy az órára. – adta ki a parancsot, utána elment.

-         Köszi, megmentettél! – fordultam a srác felé. – Jövök eggyel. – mosolyogtam rá.

-         Hát, te már tudod az én nevem, de én még nem tudom a tiéd. – mosolyodott el ő is.

-         Ichirin no Hannah. Nagyon örvendek a találkozásnak. – nyújtottam felé a kezem, mire ő megfogta és kezet csókolt! Komoly, mint a régi filmekben az úri emberek. Szinte éreztem, hogy elpirulok.

-         Gyönyörű neved van. Biztos fontos vagy a szüleid számára, ha ilyen gyönyörű nevet adtak neked. – mondta, mire én elfordítottam a tekintettem.

-         Nekem nincsenek szüleim. Nem sokkal az öcsém születése után meghaltak egy balesetben. – mondtam halkan. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket és kilenc év hosszú idő, de még is kevés.

-         Sajnálom. – mondta őszintén. Megráztam a fejem.

-         Nem tudhattad. – mondtam szomorúan mosolyogva. – Gyere, körbe vezetlek! – mondtam és elindultam. Ő szó nélkül követett. Miután mindent megmutattam neki újra az osztálytermem előtt kötöttünk ki.

-         Köszönöm szépen, hogy körbe vezettél. – mondta, miután megálltunk a terem ajtó előtt.

-         Szóra sem érdemes. – legyintettem. Ekkor valami eszembe jutott. – Mond csak. Melyik osztályba fogsz járni? – kérdeztem.

-         Hm… Asszem a 11/c-be. Miért? – fordult felém.

-         Azért mert akkor osztálytársak vagyunk! – mosolyogtam rá és benyitottam a terembe.

-         Késett kisasszony. Már rég becsengettek. – fordult felém a tanár.

-         Bocsánat, de az új osztálytársat vezettem körbe az igazgatónő kérésére. – mondtam.

-         Rendben. Akkor üljön le, maga pedig mutatkozzon be az osztálynak! – fordult a feketeség felé.

-         Ray Amashi vagyok. Jelenleg 17 éves és szingli. – kacsintott egyet mire a legtöbb lány elolvadt a székében. Ez a srác egy vérprofi csábító! Még én is elpirultam. Az biztos, hogy érti a dolgát. – Japánból jöttem. – tette hozzá.

-         Rendben, akkor valakinek van valami kérdése? – kérdezte a tanár, mire majdnem az összes osztályban lévő lánynak fellendült a keze. Végül a tanár felszólította Ambert. Kihitte volna, hogy ő lesz az első, aki lecsap szegény Ray-ra.

-         Van testvéred? – nocsak, egy értelmes kérdés.

-         Igen, van. Két ikertestvérem van.

-         Ikertestvér? Úgy érted, hogy kettes ikrek? – kérdezte az egyik lány.

-         Nem, hármas ikrek vagyunk. – mosolygott a kékszemű.

-         És ők is fiúk? – kérdezte izgatottan Amber.

-         Nem, ők lányok. – válaszolt a fiú. Hallanotok kellett volna, azt a csalódott sóhajt és látnotok kellett volna azt a csalódott képet, amit produkáltak a lányok. Magamban jót nevettem a reakciójukon, de kívül, csak mosolyogtam. Hirtelen a srác rám nézett és rám kacsintott. Mondanom sem kell, egyből elpirultam és elkaptam a tekintetem, de ő csak mosolygott a reakciómon.

-         Rendben, üljön le Hannah kisasszony mellé. – mondta a tanár és aztán folytatta az anyagot. Megint ismételtünk, ezért elővettem a vázlatfüzetem és rajzolni kezdtem.

-         Mit rajzolsz? – súgta mellettem Ray. A hirtelen jött ’ támadás ’ miatt kicsit megijedtem, de aztán válaszoltam a srácnak.

-         Az álmomat. – erre kicsit furán nézett rám, mire folytattam. – Álmomban egy furcsa, de még is csodálatos világban jártam.  Azt a világot akarom megörökíteni, mielőtt elfelejteném. – suttogtam, és közben nekiálltam rajzolni. A fiú, csak bólintott és figyelte, hogyan alkotom meg a világot. Szép lassan rajzolódott ki minden egyes apró részlet. Az út, a virágok, a fák, a fal és a hatalmas épület a háttérben és a pavilon. Szép lassan kezdet kialakulni a kép. Amikor végeztem a vázlattal elkezdtem kiszínezni. Sajnos nem tudtam befejezni, mert kicsöngettek az óráról.

-         Gyönyörűen rajzolsz. – mondta a fiú. Épp csak megköszönni volt időm, mert utána a srác padrészét megrohamozták a lányok. Engem meg már szinte elnyomtak, amikor hirtelen valaki megragadta a csuklómat és kihúzott a tömegből. Amikor felnéztem megmentőmre, Haru vigyorgó arcával találtam magam szemben.

-         Szóval ezért késtél. – mondta szélesen vigyorogva. Először nem értettem, de amikor a fejével a fekete hajú padtársam felé bökött rögtön megértettem és elpirultam.

-         Ez csak az egyik ok. A másik, hogy elaludtam és későn indultam el. – mondtam, de drága barátnőm vigyora nem lankadt.

-         Értem. És, hogy kerül a képbe Mr. Csábító? – kérdezte.

-         Hát, ez egy hosszú történet. Röviden, hatalmas szívességet tett nekem, amikor az igazgatónő rajta kapott, hogy elkéstem. Cserébe én vezettem körbe.

-         Aha. – reagált. Valahogy az-az érzésem támadt, hogy nem hisz nekem.

-         Nem hiszel nekem igaz? – kérdeztem nagyot sóhajtva és lehajtottam a fejem.

-         Hát elég hihetetlen story, de ismerlek már annyira, hogy tudjam, nem hazudsz. – mosolygott rám kedvesen. Én megkönnyebbülten sóhajtottam. – Na, gyere, bemutatlak pár embernek. – húzott maga után. Eközben egy kék szempár figyelt minket, de mi nem vettük ezt észre. Még akkor, se amikor elhagytuk a termet, bár végig volt egy fura érzésem, de nem törődtem vele ezért nem láthattam, hogy a kék szempár tulajdonosa nem más, mint az én új padtársam.

Vége