4.
Kezdődjék az előadás! I. felvonás, avagy a múlt kísért
Egy újabb átlagos nap és egy újabb átlagos töri óra Mr. Faraize-al. Utálom a sulit! Egyedül az vigasztal, hogy ez az utolsó óra utána lehet haza menni. Óvatosan elővettem a telefonomat a zsebemből és ránéztem az órára. Remek még 1 perc és kicsöngetnek. Hangtalanul kezdtem el elpakolni a töri könyvet és füzetet, aztán a tolltartómat. Szerencsémre egy elég méretes „gyerek” ült előttem, így nem látott a tanár és még takarásban is voltam. Amikor már csak fél perc volt hátra, én már készenlétben voltam. Amint megszólalt a kicsöngő szinte kilőttem a helyemről, csak az állított meg, hogy valaki elkapta a derekam és magához húzott. Meg kell hagyni elég jó reflexei voltak az illetőnek, hogy el tudott kapni, mert nem voltam valami lassú. Csodálkozva néztem hátra ki az a merész, aki fogdosni mer.
- Hát te? – kérdeztem drága vöröskémtől. Igen tőle, mivel ő volt az a merész, aki fogdosni, mert. Nem is értem miért nem találtam ki elsőre.
- Jöttem érted!- mondta és puszit nyomott a fejemre.
- Jöttél értem? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Igen. Tudod, a meghallgatás miatt. – mondta nekem pedig a fejem felett egy kérdőjel villogott. – Ezek szerint nem figyeltél órán?
- Bocs épp azzal voltam elfoglalva, hogy el ne aludjak. – morogtam.
- Nem, baj. Akkor most már tudod. Egyébként ezt már tegnap is említették. Sőt már egy hete hirdetik.
- Biztos annyira nem érdekelt, hogy elfelejtettem. Na, Castiel menjünk haza légyszi! – kezdtem el nyafogni.
- Na, ugyan már legalább nevetünk egy jót. Különben is Lisander is jelentkezett legalább menjünk el neki drukkolni! – győzködött.
- Egye fene. – sóhajtottam.
- Jó kislány! – mondta és puszit nyomott a fejemre.
- Amúgy milyen darabról van szó? – kérdeztem, miközben elindultunk. Ne kérdezzétek hova, ő vezetet engem.
- Rómeó és Júlia a musical.
- Oh, anyám ennél nyálasabb történetet nem is választhattak volna. Mondjuk még mindig jobb, mint a Hamlet. Azt fel sem fogtam, hogy miről szól. – mondtam mire Castiel felnevetet.
- Igazad van. – mondta és benyitott egy hatalmas terembe, ami az iskola előadóját takarta.
- Aszta. – mondtam nyitott szájjal. – Ez mindig itt volt? – kérdeztem Castieltől.
- Igen.
- Jó tudni. – mondtam miközben helyet foglaltunk. Nagyon mulatságos volt látni, ahogy a sok béna ember próbálkozik. Castielel minden féle szégyenlősséget mellőzve röhögtük ki őket a leghátsó sorban. Amikor Lisander jött az kész felüdülés volt. Tényleg jó hangja volt. Szinte biztos voltam benne, hogy ő kapja majd a főszerepet. Azonban az örömöm nem tarthatott sokáig.
- És most következzen Júlia szerepére Kutchiki Ayumi. – mondta a tanár, mire én csak egy szót tudtam kinyögni hirtelen.
- Nani? – néztem bambán. Még Castiel is meglepetten nézett. – Elnézést, de itt valami tévedés lesz! Én nem jelentkeztem (sőt azt se tudtam, hogy ma lesz a meghallgatás!) – tettem hozzá gondolatban.
- De fel van írva a neve ide, szóval jöjjön csak ki. Már nincs vissza út. – mondta mire morogva felmentem a színpadra. Persze útközben elkértem Iristől a forgatókönyvet, hogy ha már égnem kell, akkor ne nagyon. Ismertem néhány számát a történetnek szóval olyan nagy gond nem lehet. – Lisander maga is jöjjön ide! – intett a fiúnak is. – Oké akkor most énekeljék el azt a részt, hogy szívből szeretni. – adta ki az utasítást és elkezdett szólni a zene.
- Szívből szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben!
Együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen! – kezdet rá Lisander. Nem volt mit tenni nekem is énekelni kellet.
- Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni!
És szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni! – Lisander meglepetten nézett rám, de nem esett ki a ritmusból elvégre most jött a közös rész.
- Égig emeld a szíved! Száguldj, szerelmünk hirdesd!
És így nyer értelmet végleg álom, boldogság, élet! – énekeltük egyszerre mire ránéztem és ő bátorítóan mosolygott rám. Aztán jött a kórus, amit az énekkar alkotott.
- Szívből szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben!
És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szívből szeretni mámor, elvész közel s a távol!
És érezd, a szíved lángol, eltűnt a múlt a mából!
Szívből szeretni annyi (szeretni szívből), érte mindent föladni (szállni, csak szállni)!
És szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni!
Szívből (szívből szeretni) szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben (nincs szebb, mint égni e tűzben)!
És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szerelem!- a végére már megjött a bátorságom is, de azért a félelem ott volt a szívemben, de nem amiatt, hogy izgultam volna, hanem azért mert féltem, hogy rájönnek arra. És ha rájönnek, akkor nem tudom, mihez kezdek. És bár a hangom tisztán csengett, de a szívemet továbbra is szorította a félelem.
- Ez nagyszerű volt! Maguké a főszerep. – tapsolt állva a tanár. Szép lassan kész tapsvihar keletkezett és a szívemet szorító félelem szép lassan elmúlt.
- Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni. – nézett rám Lisander, mire elfordítottam a fejem.
- Azért mert nem szeretek. – hazudtam semleges hangnemben. Hogy a menykőben ne szeretnék énekelni, de nem tehetem! Ha éneklek, még a végén lebukok és kiderül az. Nem akarom, hogy az legyen, mint akkor.
- Pedig szép hangod van. – mondta a fiú.
- Köszi! Te se panaszkodhatsz. Gyönyörű hangod van. – mondtam neki.
- Köszönöm. – biccentet a szürkeség.
- Nos, csak annyira maradjanak itt, hogy az egyik jelenet betétdalát énekeljék el, hogy megbizonyosodjak abba, hogy jól döntöttem. – magyarázott a tanár. Elhúztam a számat. Rezeg a léc. Rezeg a léc, de nagyon.
- Melyik jelenet lenne az? – kérdezte Lisander.
- Amikor Julia és Rómeó elmennek a Baráthoz, hogy adja össze őket. – jelentette ki. Innen már nem szabadulok.
- Rendben. – egyezett bele helyettem is a fiú, mire villámló szemekkel meredtem rá. Ezt még visszakapod!
- Nagyszerű! Lőrincz barátot majd én eljátszóm. – mondta, miközben összecsapta a kezeit. – Kezdődjön az előadás! – rikkantotta el magát.
- Oh, mon aide de Dieu maintenant ! (Édes Istenem most segíts meg!) – morogtam és az ég felé néztem.
- Akkor kezdjük! – mondta a tanár és elindította a zenét.
(Lőrinc barát)
Minden szép szerelem vak!
(Rómeó)
ám csak így édes a holnap!
(Lőrinc barát)
Az én szívem az Úré!
(Júlia)
Az enyém Rómeóé!
(Lőrinc barát)
Ez a vágy szíveket tép!
(Rómeó)
Érte én meg is halnék!
(Lőrinc barát)
Lángra gyúl, s kifullad!
(Júlia)
Új erőt és reményt ad!
(Rómeó)
Szerelem szép szivárvány!
Ezer színt hordoz fátylán!
Mint egy lobogó!
(Rómeó és Júlia)
Adj most össze hát,
kell az esküvő, a házasság!
(Lőrinc barát)
Ebből baj lehet, félek!
(Júlia)
Ez a fény, ezért élek!
(Rómeó)
Csillagfény az éjben!
(Rómeó és Júlia)
Szerelem benn a szívben!
(Lőrinc barát)
a szívben!
(Rómeó)
Tenéked itt az Úr,
engem Júlia ott vár!
Mit kérsz tőlünk ezért?
Mondd meg,
mi lesz az ár!
Segíts, jó atyám!
(Júlia)
Áldást, kitől nyerünk?
(Rómeó és Júlia)
a városnak is jó, hogyha megesküszünk!
Nincsen sok időnk, ez a pillanat dönt!
Hisz bárányok vagyunk itt a farkasok közt!
(Rómeó)
Ma éjjel Júliát kéne, öleljem én!
Hogy így találjon ránk majd a hajnali fény!
(Rómeó és Júlia)
Kérünk hát!
***
(kórus)
Ez a vágy, hogyha éltet,
vele nyersz öröklétet a síron túl.
Megsegít az Úr, megsegít, ha kéred,
kérjük hát... !
(Rómeó és Júlia)
Nézz most ránk!
Természetesen itt már éreztem, hogy ezt nem úszom meg.
- Ez csodálatos volt! Önöké a főszerep! – mondta ki a halálos ítéletemet a tanár, mire riadt tekintettel néztem rá. Nem, ez nem jó! Ez így egyáltalán nem jó!
Vége