19 – Egy új ismerős
- Már megint te? – kérdezte valaki a hátam mögül mire megfordultam.
- Ilyen nincs. Tőled nem lehet megszabadulni? – morogtam én is, amikor megláttam. Amióta csak összefutottunk a múltkor valami kísérteties véletlen folytán mindig összefutunk. De persze ennek egyikünk se örül, mivel nem vagyunk egymás szíve csücske.
- Ezt én is kérdezhetném! – háborodott fel a fekete hajú. A neve Kuro Miharu volt. Hosszú fekete haja volt és sötétkék szeme. Valamilyen oknál fogna nem csíptük egymást. Egy hete futottunk össze, de az óta minden beszélgetésünk vitába torkollott. Jó mi? Egyáltalán nem unatkozok. Éjjel Vulom zargat (az a sárkány egy szemét perverz alak) nappal pedig Kuro. Unottan dobtam le magam a szokásos helyemre. Egy újabb büntetésben töltött óra. Remek.
- Már megint maguk? – sóhajtott Mr. Fraize ahogy meglátott minket.
- Üdvözletem professor úr! – integettem vigyorogva.
- Hogy a francba vagy ilyen vidám? – morogta mellettem Miharu.
- Még mindig jobb társaság vagy, mint Amber. Na, meg így megúsztam egy kellemetlen délutánt a sokból.
- Furcsa vagy. De te is kellemesebb társaság, vagy mint a plázacica. – dőlt hátra és karba fonta a kezeit. Jé, az első mondat, amiben nem szidjuk egymást! Haladás!
- Ma nem csak ketten lesznek. Lesz egy harmadik személy is. – jelentette be a tanár és pont ekkor nyílt ki az ajtó amin Castiel lépett be. Pár percig meglepetten néztünk egymásra aztán elfordítottam a fejem. Az után az eset után gyűlöltem. Elegem volt abból, hogy olyan busz után fussak, ami fel sem vesz! – Próbálják, ezúttal nem szétszedni a temet vagy egymást. – folytatta a tanár, miközben Castiel ledobta magát a terem másik sarkába.
- A múltkori alkalommal sem én kezdtem. – mondtam unottan.
- Mert én kezdtem mi? – morgott a fekte hajú mellettem.
- Egyértelmű. – vágtam rá.
- Na, jó elmész, ám tudod hova! – csapott egyet az asztalra.
- Oh, hidd el sok helyen voltam már. Szinte már törzsvendégnek számítok mindenhol. – gúnyolódtam.
- Oh, hogy az a… - morgott. A kezét ökölbe szorította, ami remeget az idegtől. Szemét vigyorral az arcomon néztem a robbanás szélén álló lányt.
- Azonnal fejezzék be! – szólt ránk a tanár, de rá se figyeltünk.
- Azt hiszed kemény vagy? – sziszegte.
- Keményfából faragtak. – húztam ki magam.
- Ja, olyan keményből, hogy még a bicska is bele törik. – morogta, mire vérszemet kaptam.
- Beszóltál? – morogtam most már én is.
- És ha igen? – kérdezte, miközben egyszerre álltunk fel, de olyan lendülettel, hogy még a székek is hátra dőltek.
- Ne packázz velem kisanyám! – mondtam gyilkos tekintettel.
- Hú, de megijedtem. – válaszolt. Mielőtt bármit is mondhattam volna kicsapódott a terem ajtaja és belépet rajta rémálmaim megtestesítője.
- A két lányt bízza csak rám, maga foglalkozzon a fiúval. – mondta a professornak, mire nyeltem egyet és halálra vált arcra váltottam.
- Na, de… - ellenkezett volna a férfi, de a nyanya félbe szakította.
- Az igazgatónő tud már róla és bele is egyezet. – mondta.
- Rendben. – sóhajtott bele törődötten a férfi ezzel kimondva a halálos ítéletünket.
- Ti ketten utánam! – parancsolt ránk, mire nyeltem egyet és utána mentem. Éreztem, hogy ezután kemény edzésem lesz. Miharu morgolódások közepette követtett minket. Nekem se tetszett az egész, de nincs mit tenni.
- Ha már ennyire nem bírtok magatokkal, akkor hasznosítsuk ezt. Harcoljatok egymással! – jelentette be mire néztem, mint borjú az új kapura.
- Ugye ezt te se gondolod komolyan? – kérdeztem.
- Nem árt a harctudásodat sem fejleszteni. – jelentette be és egy- egy különös hosszú rudat dobott a kezünkbe.
- Ha kiütöm, nem kapok plusz büntit ugye? – kérdezte rám mutatva a fekete hajú.
- Nem. – válaszolt az öreglány.
- Rendben! – mondta majd támadt is. Alig tudtam kikerülni a csapásait. Gyors. Ezek nem egy átlagos lány mozdulatai. Örültem, hogy annak idején megtanultam az alap trükköket, mert most nagyon hasznosak voltak.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
Már az elejétől fogva nem volt szimpatikus. Állandóan körül ugrálták még jobban, mint Ambert a csicskásai. Aztán az a kislány is feltűnt, aki úgy istenítette azt az idiótát, mintha kötelező lenne. Jó, megértem én, hogy eltűnt meg minden, de akkor se kell körül ugrálni. Aztán amikor először találkoztam vele újra megállapítottam, hogy egy idióta. És ezután folyton össze találkoztam vele mintha csak mágnes lennék, aki vonzza az idiótákat. De most itt az alakalom, hogy revánsot vegyek a beszólásokért és, hogy helyre tegyem kicsit. Nem tudom, ki ez a banya, de hálás vagyok neki.
- Rendben! – mondtam vigyorogva majd támadtam. Nagy meglepetésemre az első csapásomat kikerülte, de csak szerencséje volt. Legalább is ezt gondoltam egészen addig, amíg a tízedik csapásom elöl ki nem tért. Valami nincs rendben ezzel a lánnyal. Olyan, mint aki már részt vett harcban. Gyors pillantást vetettem az arcára. Meglepő. Olyan, mintha egy másik személy lenne. Azonban én nem vagyok kispályás. Gyorsan a háta mögé kerültem, majd lecsaptam mire… szétpukkadt? Egy klón? Na, ne. Ilyen nincs! Hogy a… Nem, az nem lehet! Hirtelen fordultam meg még épp időben védtem ki a csapását.
- Ki vagy te? – kérdezte komoly ábrázattal.
- Pont ezt akartam kérdezni. – mondtam miközben ellöktem magamtól. Egy ideig, csak farkasszemet néztünk egymással, majd újra támadtunk. Csapás, csapást követett, de nem tudtunk egymás fölé kerekedni. Nem igaz, hogy kijöttem a gyakorlatból! Az nem, lehet, hogy ez a lány ennyire jó legyen! – Ki vagy te? – kérdeztem gyanakodva.
- Miria Wright, Adam Wright és Felicia Fox egyik lánya. – jelentette ki, mire meglepetten néztem rá.
- Wright? A hős Wright lánya? – kérdeztem döbbenten.
- Honnan ismered az apámat? – kérdezte gyanakodva. – Csak akkor ismerheted őt, ha már jártál Eldaryaban. – jelentette ki.
- Nem is vagy olyan hülye, mint amilyennek mutatod magad! – mosolyodtam el gonoszan, miközben a botot letámasztottam a földre.
- Ezt bóknak veszem. – mosolyodott el ő is.
- De ezek szerint te se vagy átlagos. – jelentettem be, miközben a reakcióját figyeltem.
- Oh, én sose voltam átlagos! Elvégre én egy bolond gazdag lány vagyok! – kacsintott, mire felnevettem.
- Elismerésem, jó az álarcod. – mondtam.
- Köszönöm. Van már benne gyakorlatom. – pukedlizett egyet.
- És hogy kerülsz ide? Nem Eldaryaban kéne lenned? – kérdeztem.
- Oh, hidd, el visszamennék én, de a háború után valahogy visszakerültem ide. Pedig egyáltalán nem állt szándékomban visszajönni. Szívesen maradtam volna odaát a barátaimmal és a húgommal. – válaszolt.
- Értem. – bólogattam, mint a bólogatós kutya. Kezdtem átvenni a hangulatát. Úgy tűnik nem olyan irritáló valójában.
- Na és most mi lesz? – kérdezte, sóhajtva.
- Te folytatod az edzést! Még mindig nem vagy teljesen tisztába az erőddel! – válaszolt az öreglány.
- Rendben, értettem! – sóhajtott, majd leült a földre törökülésbe a kezeit összetette és meditálni kezdett.
- Most mit csinál? – kérdeztem zavartan.
- Koncentrál. Éppen a belső világába lép be. – válaszolt az öreglány.
- Belső világ? Egyáltalán minek lép be oda? – kérdeztem.
- Azért, hogy minél többet tudjon meg a belé zárt sárkányról, ugyan is ő a sötét sárkány őrzője. – válaszolt.
- Akiről a legendák szólnak? – kérdeztem meglepetten.
- Igen. A húga pedig a fény sárkány őrzője. – tette hozzá.
- Aszta. Már a Wright házaspár se volt semmi, de hogy még a lányaik is… - képedtem el. Innentől kezdve más emberként tekintettem rá.
*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*
- Hé, Miria! – szólalt meg a haza vezető úton Haru.
- Mi az? – kérdeztem.
- Ki volt az a srác, akivel a büntetésben szemeztél? – kérdezte kaján mosollyal.
- Félre érted nincs köztünk semmi. Legalább is már nincs. – válaszoltam.
- Hogy érted, hogy már nincs? – kérdezte zavartan.
- Régebben szeretettem. Mielőtt átkerültem Eldaryába jó barátok voltunk, de amikor az exe visszajött hiába figyelmeztettem a vége az lett, hogy összevesztünk. Miután visszajöttem, úgy tűntek a dolgok, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba. Én továbbra is szeretem, de ő csak barátként tekint rám. Aztán amikor egyszer csak visszafogadta a kígyó barátnőjét végleg összetört. Akkor szabadult el először és remélhetőleg utoljára az erőm. Veszélybe sodortam a barátaimat ezért nem bírok a szemükbe nézni. Azért fogtam bele az edzésekbe, hogy ez többet ne történjen meg. Ha meg tanulom irányítani az erőm vissza, juthatok Eldaryába a húgomhoz és a barátaimhoz.
- És mi lesz az itteni barátaiddal? – kérdezte.
- Igazából Rosa az egyetlen, akit igaz barátomnak nevezhetek. Talán ő fog a legjobban hiányozni. A többieket sem feledem el, de nekem odaát van az otthonom. Ott ahol a szüleim hősi halált haltak és ott ahol nem kellet álarcot viselnem, mert valaki levette rólam. – mosolyodtam el az emlék hatására.
Igen, az én otthonom odaát van. Csak jobb lesz itt mindenkinek, ha eltűnök. Egyszer visszajutok oda, ahol önmagam lehetek és ahol ő vár rám. Már csak kettő közül kell választani, de van egy olyan érzésem, hogy még egy kiesik hamarosan.
Vége